Szóval, lehet üvöltve káromkodni. Már ha az segít egyáltalán. Az biztos, hogy kell néhány nap, amíg a dühöt és/vagy elkeseredettséget levezetik Fehérvárott, elvégre a Ljubljana elleni kiesés elég durva fejlemény. Ha nem szeretnénk annyira a hokisokat, továbbá tisztelnénk Ocskay Gábor irdatlan erőfeszítéseit, tán büdös nagy pofáraesésről beszélhetnénk, ám ez nem lenne fair – maradjunk annyiban, mélyütés a javából, hogy a Volán búcsúzott az EBEL-negyeddöntőben.
Nem is elsősorban a vereség a fájdalmas, hanem ahogy veszítettek – és akik ellen.
Most ugyanis alapvetően le kell nyelnünk azt, hogy hát a szlovénok végül is csak elérték a céljukat, velünk akartak játszani, és szépen kiejtettek minket. Hiába köpködte őket mindenki azért, hogy a kapusuk félrecsúszott a középdöntő utolsó körében a büntetőlövéseknél, hogy a vetélytárs üres kapuba lőjön, így ők azon a helyen végezzenek a vereséggel, ami a „fehérváriakhoz kellett“, hiába tiltották el ezért az elsőszámú kapust, hiába meszelték el a vezetőedzőt – sem ezzel az előnnyel nem tudtak élni hosszútávon a mieink, sem azzal, hogy amikor igazi éleslövészet zajlott (ötödik meccs harmadik harmada és a teljes hatodik meccs), a második kapus sérülése miatt egy ifijátékosnak kellett beállnia a ljubljanaiak ketrece elé. Sajnos, ő ott maradt, nem állt félre, sőt.
Érzésem szerint a Volán „belealudt“ a párharc koreográfiájába: az első meccsen agyonverték a szlovéneket, a másodikon kikaptak a hirtelen halálban idegenben, de ez, különösen a harmadik meccs újabb kiütéses sikerével azt üzente: na jó, most már mi jövünk, csak meglesz ez. De nem lett meg. Nem, mert „csak meglesz már“ alapon nem lehet meccset nyerni. Annál azért kiegyenlítettebbek az erőviszonyok, hogy csak úgy leüssék a szlovénokat a jégről. És amikor ott álltak az ötödik meccs előtt, 2-2-nél, hirtelen agyonnyomta őket a tét. A lehető legrosszabbkor nyújtották a lehető legrosszabb teljesítményt. Két kettős emberelőny maradt ki – egyszerűen képtelenek voltak úgy összpontosítani, ahogy egy rájátszásban kell.
Mondanám, még szokniuk kell a légkört, elvégre korábban csak egyszer jutottak el ebbe a fázisba, ráadásul most számítottak először esélyesnek – a play-off azonban külön világ, és az a legrosszabb ebben, hogy a tanulságok levonása után egy évet kell várni, továbbá egy újabb alap- és középszakaszt végigharcolni, hogy a tapasztalatokkal felvértezve megint megpróbálhassák átlépni a saját árnyékukat.
És az hosszú idő. Palkovics Krisztián és korosztálya nem lesz fiatalabb, meglehet, a gólgyáros Sofront szemvillanás alatt elviszi egy jobb csapat, és kérdés, a minőségi légiósokat – leginkább Ryant – sikerül-e megtartani…
Mert az tény, soha ennyire erős gárda nem jött még össze, viszont az is, hogy azért többre voltak hivatottak egy negyeddöntőnél. Ráadásul bevallottan egy iszonyatos mínuszt cibál magával a klub: egy hónapja mínusz 95 millión állt a kassza. Na most a jég szépen ki lett dekorálva a rájátszásra, az első meccsen a friss festés miatt alig láttam a korongot a megannyi szponzorfelirat miatt – ám nagyjából sejtem, hogy a megállapodásoknak és a főkönyv bevételi oldalának jót tett volna, ha még egy elődöntő erejéig újabb 2-3 meccs képernyőre kerül, az esetleges nagy álomról, a fináléról nem is beszélve.
Ocskay Gáborék rendkívüli kötéltáncot lejtenek évről évre, hogy megfeleljenek a mind nagyobb várakozásnak – meccsenként tele a csarnok, nincs még egy ilyen Magyarországon –, és nagy kérdés, a válságban meddig tudják menedzselni azt, hogy több tízmilliós hiányt visznek át rendre az új szezonra.
A tét egyértelmű: elkerülni azt, hogy a pécsi női kosárcsapat sorsára jussanak – de mindezt úgy, hogy azért ne gyengüljön a csapat.
Nohát ezért lett volna baromi fontos, hogy legalább meglegyen az elődöntő. Lett volna mit a kirakatba tenni, hogy becsalogassák a boltba a támogatókat, vevőnek. Persze, így sem eladhatatlan a portéka, sőt – csak hát telhetetlenek vagyunk. És persze mindannyian tudjuk: ezt a Volán szúrta el.
