Gyarmati Andrea: Uszodát kap anyu

„Andrea, meglesz az uszoda Éva néninek.”

Ezt mondja egy ismerős a telefon túlvégén, és beletelik néhány pillanat, mire leesik a tantusz.

Sok éve, amikor apu nevét kapta a hódmezővásárhelyi uszoda, anyu morgott nekem mosolyogva, hogy „bezzeg rólam senki sem nevez el semmit”. És összenevettünk.

Állandóan rivalizáltatok, és mi állandóan együtt mulattunk a rivalizálásotokon.

Nem volt elég, hogy külön-külön a saját sportágatokban legyőztétek a világot, a saját házastársatoknál is jobbak akartatok lenni. Mindenben. Képesek voltatok azon civódni, hogy anyu herendi Hadik-huszárja vagy apu Zsolnay szalonnahámozó bácsija ér-e többet. Nem mellesleg ezzel is inspiráltátok egymást, ráadásul még engem is.

Pár éve úgy volt, hogy anyu nevét kapja a BVSC Szőnyi úti uszodája (ami állítólag nem kis részben annak apropóján készült, hogy legyen hol edzenie Székely Évának), de végül Laky Karcsi bácsi lett a névadó, aki mások mellett aput is edzette. Kicsit csalódott voltam, de annál nagyobb a boldogság most, hogy a hely, ahol elsajátítottad az úszás alapjait, az idei Víz Napján, március huszonkettedikén új nevet kap: Csillaghegyi Árpádforrás Fürdő és Székely Éva Uszoda.

Az az én hiúságomat külön legyezgeti, hogy a falra felkerül az én fotóm is, mint a III. kerület egyik olimpikonja.

Az meg egy másik, egy fontosabb, csak a szívünkben és a családi emlékezetben élő kép, hogy egy kilencéves kislány 1936-ban, a csillaghegyi strandon hallgatja Csik Ferenc berlini olimpiai győzelmének rádióközvetítését, és azon nyomban eldönti: egyszer ő is olimpiát akar nyerni.

És mint utóbb kiderül, van hozzá hite, akarata, kitartása, szorgalma és tehetsége is.

Még akkor is megtesz mindent, amikor az élete forog kockán.

Megesik vele, hogy a származása miatt leparancsolják a rajtkőről, aztán elhurcolják, de ő megszökik, mert olimpiát akar nyerni.

Trénere, Sárosi Imre a munkaszolgálatból levelezőlapokon küldi az edzéstervet, és a lány végrehajtja a feladatokat, sőt, saját gyakorlatokkal egészíti ki azokat. Utóbb, amikor már lehetetlen lejutni uszodába, nap mint nap órákon át lépcsőzik a védett házban az ötödikről a földszintre és vissza.

És magyar bajnok lesz, majd övé az Európa- és a világcsúcs, végül a Pillangókisasszony 1952-ben az olimpián is felállhat a dobogó legfelső fokára. Versenyszám a 200 méteres mellúszás, de ő pillangó kartempóval úszik, amire akkoriban még megvolt a lehetőség.

A sportolói pályafutás után elvégezte a gyógyszerész kart, néhány évig dolgozott is az egészségügyben, ám visszatért az uszodába, és ott is maradt haláláig, sikeres edző lett.

Azt nyilatkozta: „A víz, a medence az én világom, az uszoda az a hely, ahol igazán otthon vagyok.” És ebben nem volt semmi túlzás.

Párt is az uszodában talált magának, édesapám, Gyarmati Dezső személyében.

1952-ben házaspárként mindketten olimpiát nyertek, ez rajtuk kívül csak Zatopekéknek sikerült.

Három olimpián képviselte hazánkat, arany- és ezüstérmet szerzett, tíz világcsúcsot állított fel, ötször javított olimpiai csúcsot; százhét magyar csúcs fűződik a nevéhez, hatvannyolcszoros magyar bajnok.

Írt is, legismertebb, sokat idézett műve a Sírni csak a győztesnek szabad.

Példakép.

És történetesen az én anyukám.

*

Móci fiam pár éve egy tévécsatornánál dolgozott, és nevetve hívott, hogy „mindjárt közvetítek a nagypapából”, értsd, a vásárhelyi uszodából.

A minap, karácsony előtt pedig az unokám, Rozika újságolta, hogy „Nadi, megyünk az ovival a Dezső uszodába”; ő a hidegkúti Gyarmati Dezső uszodát nevezi így. Mondtam neki: „Csodás! Akkor majd jókat fogunk játszani a vízben is.” Mire ő: „Nadi, te tudsz úszni?”