Csilivili a munkahelyem. Három éve felújítottak egy eredetileg közértként működő sarokhelyiséget pont szemben a Péterfy kórházzal, oda költöztettek be minket; mindenkinek van saját szobája, gyerekbarát, sőt, szülőbarát az egész létesítmény, légkondi, vidám falak, és legfőképpen vidám gyerekek élvezik mindazt, amit mi, orvosok és asszisztenseink adni tudunk.
Egyebek mellett a szurikat is. Matricák, kézre pecsételhető állatfigurák, újabban pedig Bátorság Oklevél a lekenyerezés eszköze.
Messziről kezdem.
Noha a barátocskánk jelentősen fiatalabb volt, mint egy ilyen mondathoz illenék, mi tagadás, jólesett, hogy ily magas az árfolyamom.
Már családos anyukaként hetekig ugrattam Máté fiam édesapját, akiről szintén készült naptár, hogy az ő lapocskái közel sem ilyen értékesek; eléggé férfimód reagált: „Még jó! Már csak az kéne, hogy értem meg pucér pasikat adjanak cserébe.”
És akkor térjünk vissza a jelenbe, a rendelőmbe, ahhoz a sztorihoz, amiről ez a sok évtizedes történet eszembe jutott.
Rengetegen érkeznek oltásra, nem kovidosra, hanem a hagyományos vakcinációkra, ami most különösen nagy jelentőséggel bír, mert már csak az hiányzik, hogy egyszerre több járvány is felüsse a fejét.
Az ember gyerekként is karakter, a különbség elsősorban a fiúk és a lányok között szembeszökő, de hogy épp ki és mi alapján hősiesebb, azt ennyi év alatt sem sikerült kitalálnom. Hol így, hol úgy.
Ha beszélek hozzájuk, ha beavatom, felvilágosítom őket, általában könnyebb a helyzet. Nem azt mondom, hogy mindig, de jobbára.
Néha persze érnek meglepetések, mert akad olyan szőke, copfos lányka, aki bukik a versenyautókra.
Ez a mai angyalka is ilyen. A sokadik oltására jön, rendkívül okos, ráadásul rengeteget foglalkoznak vele.
Nehezen indult az élete, veleszületett szívhibával jött világra, de szerencsére ez a huszonegyedik század: tökéletesen egészséges, csak egy nagy heg jelzi csecsemőkori operációját.
Természetes, hogy ilyen hősi múlttal is tart az oltástól.
Elmondom, miért kap szurit, mesélem, mikor, mit fogok csinálni, és javaslom, ő mit csináljon.
Figyel, bólogat, még ő nyugtat engem: „Ne félj, Andrea néni, ez semmi a szívműtétemhez képest.”
Engedélyt kérek, hogy megvizsgálhassam, mindig így járok el, amit nagyvonalúan megad.
Az asszisztensem felé biccentve mondom a kislánynak: „Kati néni felszívja az oltást, addig letöröljük a karodat… Melyik oldalt választod?” Mutatja, melyiket, s kérdi: „Ordíthatok, ha fáj?” „Hogyne, de nem fog ám annyira fájni, amennyire gondolod… Na, most szúrok, ha feszít, mondd, hogy állj, s egész addig várok, míg nem szólsz, hogy mehet tovább.”
Szúrok, meg se nyikkan, pillanatok alatt készen is vagyunk.
„Ennyi volt?” – kérdi megkönnyebbülve. „Ennyi, és igazán ügyes voltál.” „Te is, Andrea néni.”
Mosolygok, minden dicséret jólesik.
„Jutalmul Bátorság Oklevelet kapsz” – mondom. „De jó, olyanom még nincs!”
Három típusú „dokumentumból” választhat.
Az első így néz ki:
Bátorság Oklevél …… részére.
Ezzel az oklevéllel tanúsítjuk, hogy a mai vizsgálaton/kezelésen nagyon bátran viselkedtél.
Dátum, aláírás, pecsét.
A második:
Ez az oklevél igazolja, hogy …… az orvosi vizsgálaton példamutató bátorsággal vett részt.
Pecsét, aláírás, dátum.
A harmadik, a kedvencem rózsaszín és kék kivitelben is kapható, a szövege lényege pedig egy Milne-idézet:
Bátorság Oklevél
Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled.
MICIMACKÓ
…… a NAP HŐSE, az orvosi vizsgálaton tanúsított bátor viselkedéséért.
És pecsét, aláírás, dátum.
Kérdem a lánykát, melyiket kéri.
„Mindből kettőt, aláírva, egyet az én nevemre kitöltve, a többin a nevet majd én kitöltöm.”
Elkerekedik a szemem: „Adjak neked kitöltetlen, biankó okleveleket?”
Felhúzza a szemöldökét, a tekintetéből az sugárzik, hogy ki a fene érti a felnőtteket. „Doktor néni, tudom, mit jelent az, hogy biankó, nem kell külön elmagyarázni.”
Nyugtázom a feddést, és azért csak megkockáztatok még egy kérdést. „Mondd csak, mihez kezdenél ennyi biankó oklevéllel?” „Cserealap lehetne sok mindenhez.”
Nagyon kell tartanom magam, hogy komoly maradjak, nem igazán sikerül, sebaj.
Az édesapja egy óra múlva felhív, hogy a gyerek az úton hazafelé végig mantrázta a micimackós szöveget, s már kívülről fújja.
Nekem pedig az jut eszembe, hogy de jó, hogy még mindig jó cserealap vagyok.
