Nem teljesen indokolatlan, hogy félnek az emberek (…) Szokva is vagyunk hozzá, értem a lelki helyzetet.
Ezt nyilatkoztatta ki Orbán Viktor, majd aláhúzta, hogy a kormány tisztában van a feladataival és maradéktalanul el is látja azokat.
Nagy kérdés, mit kezd ezzel a vadiúj, koronavírusos félelemmel, ami teljesen váratlanul érte, így egyelőre nincs rá stratégiája. Legalább annyira érdekes lesz figyelni ezt, mint ahogy a klímaválságra/klímaszorongásra adott válaszaikat, és a kétségbeesett próbálkozásokat, ahogy a klímaügy miatt reflektorfénybe került politikai problémára, vagyis arra, hogy a Fidesz sorra veszíti el a fiatalokat, próbáltak reagálni.
A koronavírus keltette világhisztéria mérföldkő lehet, a fenyegetés különösen veszélyesnek tűnik, és tán a híveik számára is világos, hogy a szeretett apuka nem mindenható, a járványt még ő sem képes megfékezni.
Az eddig lényegében tét nélkül generált félelmek helyett most testközelbe érő vészről van szó, egyre többen érzik a fenyegetettséget, amihez a félelemre adott és mostanáig előszeretettel alkalmazott technika, a gyűlölet nem ad megnyugvást és védelmet.
A kormány által évek óta használt hergelés visszaüthet.
Jól játszottak a félelemmel, hiszen a félelem tanult érzés. Eljátszottak a rettegés valamennyi arcával, tudva, hogy alapvetően befolyásolható, mitől is félünk. Hogy megértsük, mi áll a rettegéseink hátterében, nem elég pusztán az egyes embert nézni, vizsgálni kell a környezetet is, ami beépül az identitásunkba, befolyásolja a hozzáállásunkat, motivációnkat. A generációkon átívelő hatások szerepe különösen meghatározó életünkben. (Ajánlom a témában Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét.)
A félelemkondicionálás jelenségét először John B. Watson vizsgálta 1920-ban a híres „kis Albert” kísérletével, amikor is laboratóriumi körülmények között egy tizenegy hónapos fiúnál idéztek elő félelmet a fehér patkányokkal kapcsolatban. Megfigyelték, hogy a létrehozott félelem hamar túlnőtt önmagán: a gyermek minden fehér szőrös tárgytól rettegni kezdett.
A tudósok később azt is felfedezték, hogy nem feltétlenül kell átélnünk egy-egy borzalmas szituációt, elég mások reakcióit figyelnünk, és a félelem áttapad ránk. Ez persze sok esetben hasznos, hiszen így tanult meg az emberiség felkészülni a veszélyes helyzetekre, ezáltal a félelem bizonyos szintig és keretek között hasznos segítőnk lehet. Már gyerekkorban megtanuljuk, hogy félelem nélkül nincs élet, gondoljunk csak a Grimm testvérek legvéresebb meséjének tartott Félelemkeresőre (amit rengetegen feldolgoztak, az egyik verzió A félelem haszna címen futott).
A félelem az életünket mentheti meg: félhetünk például a magasságtól, vagy bizonyos állatoktól olyan közös emberi tapasztalatok által, ami már milliókat védett meg a bajtól.
Veszélyes fegyver, mert a félelemben tartott reakciója az elviselhetetlenségig fokozódó feszültség miatt kontrollálhatatlanná válhat.
Mit tesz egy anya, ha veszélyben érzi a gyereke életét? Beszűkülhet a tudata, eltűnik a józan mérlegelés és nekimegy az ördögnek is. Adam Curtis dokumentumfilmes szerint irracionális, ahogy napjaink politikája intézményesíti a félelemet, és hogy akár egyetlen, a félelemre alapozott kampányígérettel („majd én megmentelek benneteket”) választást lehet nyerni.
És tényleg lehet, egészen addig, míg ezek a politikusok címkézik a rémálmokat.
Jól elvoltak eddig a rettegők az olyan, a létünket közvetlenül nem fenyegető veszélyekkel, minthogy ki ne haljon a magyar, vagy hogy menekültek híján is utálkozhatunk a menekültek ellen.
Amíg a fenyegetés nem érinti a bőrünket, könnyen egy táborba terel. De amikor a krízisben lévő egészségügynek kéne megóvnia bennünket a közeledő veszélytől, miközben még maszkot sem kapni, nem lesz elég bemondani, hogy a migránsok nagyobb veszélyt jelentenek, mint a koronavírus.
Itt kevés lesz a Nemzeti Orbán Universal (NOU), amiben csak hinni kell, mint a homeopátiában, és hat. Kevés lesz a vezéri hipnózis, a mindenre jó varázsige, a „bízzanak bennem”.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
