Sokat hallottam, hogy a sportolók buták, képzetlenek. Sosem értettem, mi végre ez az ostoba általánosítás, aminek pont annyi alapja van, mint hogy a medikák mind könnyűvérűek. Az én sportismeretségi köröm, különösen a családom okos, tanult emberekből áll, jártasak egyebek mellett irodalomban, képzőművészetben, zenében.
Persze nyilván vannak kevésbé képzett sportolók, miképpen minden szakmában találni inkább és kevésbé művelteket.
Kérdezhetnék, miért tekintem szakmának a sportolói létet. Jogos felvetés. A sport öröm, játék, élvezet, rengeteg energiabefektetéssel, s bár a hatása sokáig megmarad, nem életcél. Edzhetsz kifulladásig, és ha szerencsésen állnak fölötted a csillagok, nyerhetsz versenyeket, sőt, feljuthatsz a csúcsra, ahol dobogó, himnusz és mindenféle fantasztikus élmény vár – de mindez csupán egy szelete az életnek.
Az érzés, hogy örülhetsz egy-egy nagy eredménynek, és veled örül a családod, a hazád, néha az egész világ, szinte összevethetetlen a munkában, a szakmádban elért későbbi sikerekkel, melyek akkor sem szólnak akkorát, mint, mondjuk, egy olimpiai érem, ha Nobel-díjat ítélnek meg neked.
A szakmához persze tanulni kellett, amire nálunk odahaza súlyt fektettek a szüleim: akkor sportolhattam, ha a jegyeim rendben voltak. Szerencsére szívesen és könnyen tanultam, aminek legfőbb oka a kíváncsiság; érdekelt a dolgok működése. A nyelvtanulással sem volt gond, élveztem, hogy nem csupán magyarul, hanem idegen nyelveken is képes vagyok kifejezni magam.
1960-ban kezdtem iskolába járni, amikor még erősen számított a származás. Abban az időben jól jött, ha kaptál a neved mellé egy F betűt, ami annyit jelentett: fizikai dolgozó gyereke vagy.
Apu a Dózsában pólózott, ahol kötelező volt belépni egyenruhás testületbe. A katonaság és a rendőrség szóba sem jöhetett édesapám lázadó természete miatt, viszont a tűzoltóság jó választásnak tűnt. Felszerelt annak rendje s módja szerint, ám hamar botrányt okozott. Pedig csak viccelődni akart: az év végi jutalomosztáskor a nálánál sokkalta magasabb és szélesebb Wasser bácsi, Vízvári György olimpia bajnok ruháját öltötte magára, így téve nevetségessé az uniformist. Lefokozták, de legalább nem bocsátották el a testülettől. Pedig „a piacon” is találhatott volna civil munkát, hiszen művészettörténetből diplomázott; megjegyzem, fantasztikus élmény volt vele várost nézni, múzeumba járni.
Anyukám pedig gyógyszerészetet tanult, majd másfél évtizeden át tizenöt évig a MÁV Kórház gyógyszertárában dolgozott. Sokat jártam be hozzá segédkezni, ami bizonyára szerepet játszott abban, hogy érettségi után az orvosi egyetemet választottam.
Szóval, amikor az általános iskola első osztályába kerültem, a beiratkozásnál kérdezte Kati néni, a tanító nénim anyutól, hogy mi a szülők foglakozása.
Anyu így válaszolt: „Anyja gyógyszerész, apja művészettörténész.”
Kati néni: „Az nem lesz jó. Két értelmiségi nem jó a gyereknek. Nem csinál valami mást is a kedves férje?”
Anyu bevetette, hogy apu alkalmanként pultosként besegít egy barátja csepeli kocsmájában, csak hogy meg tudjunk élni.
„Nagyszerű – szólt a tanító néni –, akkor beírom foglakozásnak, hogy kocsmáros.”
„Lehetne inkább csapos” – kérte a nüanszokra érzékeny édesanyám.
Így esett, hogy a születési anyakönyvi kivonatomban az én olimpiai bajnok édesapám tűzoltóként van bejegyezve, míg az általános iskolai bizonyítványomban csapos a foglakozása.
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Erdei Katalin / Fortepan
