Amikor Máté született, 1976-ban, szó sem volt még többpártrendszerről, hogy is lehetett volna. Választásokat persze akkoriban is tartottak, úgy emlékszem, négyévenként, de nem nagyon volt miből választani.
Néhány utcára laktunk a számunkra kijelölt választási helyiségtől, az óvodától, ahová normál napokon Móci járt.
Az én kisfiam határtalanul szerette az ő „ovikáját”, minden egyes hétvégén, szombaton és vasárnap egyaránt el kellett sétálnunk az épület előtt, hogy Móci meggyőződhessen róla, áll-e még az épület. És rendre boldogan konstatálta, hogy minden rendben,
És eljött a szavazás napja. A szavazatszámlálók között sok ismerős, Móci kedvelte őket, ők is odavoltak a kisfiamért.
Az óvoda szépen feldíszítve, az asztalok összetolva, a két fülke lefüggönyözve.
„Látod, milyen szép az én óvodám?” – mondja Móci a tulajdonos büszkeségével.
Én meg csendesen örülök magamban, mert tudom, micsoda áldás, ha a gyerek a magáénak érzi a helyet, ahol az ideje jelentős részét tölti.
„Választani jöttünk – magyarázom neki –, s ha majd nagy leszel, te is szavazhatsz, de addig is bejöhetsz velem oda, a lepedők mögé.”
„Azért, kisfiam, mert a szavazás titkos” – mondom, bár én se igazán értettem, mi végre a nagy titokzatosság.
„Azt mondtad, anyuci, hogy választás, ugye?”
Bólintok.
„És miből lehet választani? Hány valamiből?”
És az jár a fejemben, hogyan fogok elmagyarázni valami olyat a fiamnak, amit valójában én se értek.
Épp sorra kerülünk. Mondom Mócinak:
„Gyere, megyünk a lepedő mögé, és hazafelé majd megbeszéljük ezt az egészet.”
Móci öleli a lábamat, közben morfondírozik, én ikszelek, ahová kell, pont úgy, ahogy egy rendes állampolgárnak illik, aztán hajtogatom a nagy papírt, amikor az én kicsi fiam jó hangosan, ahogy úgy általában elővezetik a gyerekek a fura és nagyon igaz kérdéseiket, így szól:
A függöny túlfelén, az alternatív valóságban röhög a komplett bizottság a sorban álló választópolgárokkal egyetemben.
Eltelik pár év, Móci felnő, változik a világ, rendszert vált az ország.
És mi szavazunk továbbra is rendületlenül; van, amire négyévente, van, mire újabban ötévente, ugyanott: az oviban. Még a szavazatszámlálók is zömmel ugyanazok, csak mindnyájunkból kiharapott az idő annyit, amennyit tudott.
A szavazólap megnőtt, több az aspiráns, Elvileg van választék. Én pedig, továbbra is engedelmes állampolgárként, igyekszem azt hinni, hogy van értelme, súlya az én egy-egy ikszemnek.
És most én morfondírozom: azon, micsoda szerencse, hogy Móci már nem kérdi tőlem, mi is az értelme ennek az egésznek az óvodában?
Kiemelt kép:SEMMELWEIS EGYETEM LEVÉLTÁRA/Fortepan
