Karafiáth: Orbán kényszerből hazudik

Egy kedves ismerősömről kiderült, hogy nagy spíler: évek óta két nővel él, boldogan; persze a nők nem tudják, hogy hősünk duplán élvezi az életet. Faggattam, hogyan csinálja, azt felelte, ősi módszer segítségével élvezi a kvázibigámiát.

Mi lenne ez a titkos ősi módszer, hajoltam közelebb, hosszú mesére számítva, ám a metódus neve hétköznapi: hazugság.

Képtelenségnek tűnt az egész, de rájöttem, működhet így bármely rendszer, ám az már nem csupán a hazug fél hibája, hanem az öncsaló, önmagának hazudó, végül a hazugságot igazságnak (ön)szuggeráló másik félé is. Aki hinni akar. Aki nem akar csalódni. Aki vezetésre vár, mert önmagában, saját ösztöneiben rég nem hisz. Inkább hagyatkozik hát az erős(nek hitt) partnerre, vezérre, apukára, pártra, többségi erőre.

Így aztán igazán nem csoda, hogy nincs az a hazugság, ami leverné a biztosítékot – és akkor innen már kizárólag a politikáról beszélünk.

Az utóbbi években eltűntek a határok. Az őszödi beszéd az utolsó, aminek hazugságát máig emlegetik. A hazug szerepköre örökre betöltetett, az igazság a másik oldalon, ahol minden szó arany, ahol egyetlen állítás valóságtartamához sem férhet kétség. Az igazmondás glóriája ott csillog a vagyonnyilatkozatok és a plakátok és a Fidesz-média fölött. Minden szó igaz! Bólogat, aki hallja, apu egész biztosan nem hazudik nekem.

Másfél éve jelent meg egy Guardian-cikk arról, amit amúgy tudtunk persze, hogy micsoda ocsmány hazugsággyár a magyar közmédia.

Idén februárban pedig számos médium lehozta a hírt, miszerint bő száz helyreigazítási pert bukott el a „királyi”.

Pár napja egy azóta külföldön dolgozó egykori kormánymédia-munkás pakolt ki. Két napig volt napirenden a téma, de csupán a baloldali sajtóban. Megszoktuk. Azért én érdeklődve figyeltem a baloldal csillapító önhazugságait arról, hogy lassan vége, már repedezik a fal, és annyira lehullott már a lepel, hogy csak a totál idióta nem veszi észre a meztelen királyt, reménykedhetünk.

Sokan próbálták felmérni a fideszes médiahadjárat hatásait, ellenmondásos eredményekre jutva.

Bajomi Lázár Péter médiakutató sok éve írta ezt:

Mondhatjuk, hogy a médiának az emberek gondolkodására és viselkedésére gyakorolt hatásának mértéke és iránya megjósolhatatlan – ám az biztos, hogy ez a hatás nem nagy, nem közvetlen és nem egyirányú.

Bajomi a tanulmányában hivatkozik többek között arra a sokrétű hatásra, amit a különféle médiumok erőteljes jelenléte okoz, és hogy az információáramlás e hatalmas gazdagsága kizárja, hogy célt érjen a manipuláció. Azért a kutató hozzátette: elképzelhető, hogy a média társadalomra gyakorolt hatása a társadalmi, a politikai, a kulturális és a technikai körülmények változásával párhuzamosan változik.

Na, innen már érthetőbb, ami nálunk történik: épp a tájékozódási tereket kellett leszűkíteni (beszántani a független médiát, uralni a plakátpiacot) ahhoz, hogy az információ, bár látszólag több helyről származik, hiszen ott a tévé, a rádió, a hirdetőoszlopok, az ingyenesen bedobott bulvár meg a helyi sajtó, mégis egyoldalú lett.

És így már bizony a legrosszabb modellek működhetnek. Mint amilyen a Paul Felix Lazarsfeld által leírt elmélet. Az amerikai szociológus a tömegmédia befolyásoló erejével foglalkozott, nevéhez köthetjük a magyarul utánfutóhatásnak vagy vonatszerelvény-hatásnak illetve „tarts a győztessel” hatásnak is nevezett elméletet, mely szerint, ha a nézők/hallgatók a médiából érkező információk alapján úgy tartják, hogy egy bizonyos erő kezében összpontosul a hatalom, akkor ezen nézők/hallgatók hajlamosak az adott politikai erőre voksolni, illetve annak híveként definiálni magukat. Még akkor is, ha szívük szerint másfelé húznának, vagy ha fogalmuk sincs, mit is képvisel az adott párt.

Számos motiváció állhat a háttérben, elsősorban a győztesekhez, a többséghez, az erőshöz tartozás vágya (amiről úgy gondolják, a lelki nyugalom, vagy egyenesen a túlélés záloga), a kirekesztettségtől való rettegés (főleg alacsony önértékelésű, könnyen perifériára kerülő, sodródó embereknél); s ugyanilyen erős indok lehet az összekapcsolódás, a csoporthoz tartozás vágya, ami pusztán azzal, hogy azt érezzük, nem vagyunk egyedül, sokféle (jó és rossz, destruktív és erősítő) vágyat, érzést képes előhívni, felerősíteni.

Az elmélet szerint a legkönnyebben azok válnak „utánfutóvá”, akik amúgy a politika iránt kevéssé érdeklődnek, homályos preferenciákkal rendelkeznek, inkább hagyják magukat ez ügyben (is) sodortatni. Nem csoda hát, hogy a kormánymédia állandó kampányüzemmódban van, és csak egyféle üzenetet sulykol. Életbevágó kérdés ez, egyetlen pillanatra is tilos elengedni a gyeplőt.

Épp ezért nincsenek viták sem, hiszen a legkisebb zavar is végzetes lehet.

Épp ezért nincs valódi tájékoztatás, mert a tények kihúznák a szőnyeget a hazugság építménye alól.

Épp ezért nem szabad az észre hatni, csak a puszta érzelmekre, amiknek szintén ezeken a felületeken kell megágyazni. Ijesztő, hogy Lazarsfeld ezt a modellt 1944-ben vázolta fel, ilyesmi megállapításokkal: „Az utánfutóhatás kétségtelenül létezik, és a kampánymenedzserek helyesen járnak el, ha kihasználják ennek előnyeit. Tagadhatatlan, hogy vannak, akikre kevésbé hatnak a közvetlen érvek, mint az a benyomás, hogy egy jelöltet mindenki támogat.”

Hogy gazemberséget képvisel, hogy korrupt és hazug az egész? Ki mondja ezt? Ez a hazugság! Mi kiabálunk hangosabban, elnyomjuk a cincogásotokat. Mi, a többség, a kétharmad vagyunk, pusztán emiatt igazunk van.

Hamis képet igazsággal lehetetlen életben tartani. Szükség van az utánfutókra. Vagy pontosabban: utánfutókra van szükség.

Kiemelt kép: Szecsődi Balázs/Miniszterelnöki Sajtóiroda/MTI