Igen, a Kenderesi Tamás-féle dél-koreai tapizásról beszélek.
Valahogy azon senki nem csodálkozott, hogy egy úszóval esett meg mindez.
Emlékszünk a botránykönyvre, a Szepesi Nikolett olimpikon által jegyzett dolgozatra, melyben a szerző szépelgés nélkül írt arról, amiről addig még csak suttogva sem beszéltek?
Kiss Noémi író (és egykori úszónő – ez hitelesíti a megszólalást, hiszen ugyanott, a Kőér utcában sportolt, ahol Szepesi, csak éppen egy évtizeddel korábban) így fogalmazott recenziójában:
Ezt a könyvet bármelyik magyar olimpikon megírhatta volna. Minden igaz, amit az uszodák világáról ír, ebben biztos vagyok, tudom. Hiába fenyegetőznek perrel, hiába vizsgálódik ma bőszen az Úszószövetség. A sport testi és szexuális kiszolgáltatottság, ezer szállal kötődik az erőszakhoz és a libidóhoz. Erről sokan beszámolhatnának. (…) A könyv értéke számomra, hogy nyíltan és köntörfalazás nélkül tudósít az uszodai erőszak formáiról. Bottal verés, békaügetés, tapizás, szexuális utalások, zaklatás, puncikóstolgatás – íme, a színfalak mögötti díszítősor. Nem is emlékszem, hogy erről valaha bárki nyíltan beszélt volna. Olyan természetes ez ott, az edzések között, mint a reggeli kakaó hajnali fél ötkor, csobbanás előtt.
A könyv 2013-ban jelent meg, három évre rá robbant a másik bomba: Kiss László ügye.
Kiss története kapcsán külön figyelmet érdemel és a mai napig elgondolkodtató, hogyan mosdatták a kollégák őt, miként próbálták elmismásoli az egykori erőszakot, és hogyan kísérelték koncepciós perként bemutatni az eljárást.
Mindezt azért, nehogy nyíltan ki kelljen mondani, hogy gyakorlatilag mindenki hallgatólagos beleegyezésével zajlott a piszokság.
Hogy a közeg rendben találta, hogy egy nemi erőszak vádjával leültetett (átnevelő táborba küldött) edzőnek helye van a fiatalok között, és újra az uszodába ereszthető, annak kapcsán Kiss Noémi így fogalmazott:
Akik sokat sírtak, jellemzően nem jutottak el a felnőttkori versenysportig.
Maradtak hát a visszanyelt könnyek, az elkent rettenetek. Aki nem bírta, kihullott. Vagy ott sírt, ahol senki se látta.
Az meg már szinte szellőt sem kavart, amikor rá egy évre Wladár Sándor egy titokban rögzített magánbeszélgetésen minősíthetetlen hangon beszélt Szepesi Nikolettről.
Olyannyira kevesen akadtak fönn a következő három mondaton – „Szepesi, hagyjad már… egy gecinyelő kurva volt, mindenki megbaszta. Sajnos én nem basztam meg. Megbasztam volna szívesen” –, hogy Wladár 2017 óta a Magyar Úszó Szövetség elnöke, s nála kenetteljesebben ma senki nem nyilvánul meg a Kenderesi-ügyről.
A kis hullámok nálunk hamar elcsitulnak. Aztán persze, ha megint kő hull az állóvízbe, pár napig lessük a fodrokat. Mert amúgy ki hiszi, hogy ilyen hagyományokkal a háttérben érdemben változott volna bármi is?! Igaz, volt közben egy me too, de a megtisztulás, az össznépi katarzis elmaradt, egyebek mellett azért, mert nevek alig hangzottak el, s azok tulajdonosait is zömmel kimosdatták.
Most is úszunk (fulladozunk) a hamis reakciók, a szemforgató megnyilvánulások között. Nem tesz jót az ügynek a barátnő, Szilovics Fanni reakciója sem, aki egy képpel üzent a közösségi médiában. A fotón Kenderesi nyakában ül, és az aláírás ez:
Ilyen erősek vagyunk együtt.
Tehát az erő nekik, neki, Kenderesinek kell, elviselni a méltatlanságot, a habzást, a borzalmat, amibe lényegében ártatlanul került.
Itthon ebből az egészből nem lenne ügy. Képzeljük el, hogy sztársportolók belendülnek egy buliban, kicsit megpörgetve a bárban a kis csajokat. Aztán, ha valamelyik lánynak nem tetszene a tapi, jönnének a szokásos dumák:
Minek nézett olyan csábítóan rám? Minek riszálgatta a trükkös kis valagát? Ő kezdte, ahogy kacéran odanyújtotta a felest.
A lányt, aki az érintést, a kéretlen közeledést kikérné magának, netán jogi úton kívánna elégtételt szerezni, fél ország dühe és macsó megvetése kísérné. Alighanem ő lenne a csekély figyelemért ácsingózó ribanc, aki a benyúlással máris többet kapott, mint amit érdemelt. (Maradandó emlékem, amikor a Híres Magyar Macsó, akivel egy külföldi kiküldetésen közös szállásra tettek, magából kikelve üvöltötte a többiek előtt, miután visszautasítottam, hogy az az én bajom, hogy igazi férfi még bottal sem piszkálna meg… És az volt a döbbenetes, hogy könnyes szemű rajongói még rám néztek úgy, mint egy undok rovarra. És akadt, aki megkérdőjelezte az elmeállapotomat, hiszen eldobtam „egy ekkora mázlit”. Én, a kis senki.)
A Kenderesi-ügy kapcsán is elképeszt a gusztustalan mosdatás. Egyszóval a nép még romanticizálja is ezt az egészet.
Holott pontosan tudjuk: nincs tipikus magyar leány. S az is erősen elgondolkodtató, hogy még mindig tartja magát a tévhit, miszerint nekünk, nőknek kellene folyamatosan résen lennünk, mindig kész ellenállási, lepattintási technikákkal, védelmi arzenállal. Hogy célszerű teljes készültségben állnunk, napi huszonnégyben. Munkahelyen, szabadidőnkben, éjjel és nappal.
Most láthattuk nemzetközi tükörben, hogy nem, nem lehet megúszni olyan könnyen még a „sima” tapizást sem.
És a többségnek nem tetszik ez a tükörkép. Lehet, hogy ez már nem a tükör bűne?
