FAM: Profi gyilkost állít példaképnek a kormánylap

„Héjjas a XX. századi magyar történelem azon legendás alakjai közé tartozik, akikkel szemben az egyik leg­gyalázatosabb karaktergyilkosságot követték el. Páratlan mennyiségű mocskot, rágalmat, hazugságot szórtak rá, holott nem csekély mértékben neki és embereinek köszönhető, hogy a megcsonkított haza földjéből megmaradhatott egy darab – Sopron és a környező falvak –, és az is, hogy nem ellenállás nélkül kellett tűrnünk az ellenünk elkövetett nemzetgyilkossági kísérletet” – nyilatkozza az egykori különítményesről szóló apologetikus könyv szerzője a Magyar Időknek.

„Héjjas Ivánból patás ördögöt, „herélőkéses” gyilkost fabrikált a vörös propaganda. Miért kellett mindenáron befeketíteni?” – kontráz rá és egyúttal kérdez alá a szerzőnek az állampárti újságíró.

És így megy a csevegés Héjjas Ivánról a NER első számú sajtótermékében, s még csak fel sem vetődik a „legendás történelmi alakkal” kapcsolatban bárminemű kétely, hogy talán nem mindenben volt olyan makulátlan úriember.

Merthogy Héjjas Ivánról és különítményes társairól úgy tudtuk, előszeretettel kínoztak és akasztgattak zsidókomcsikat a Tanácsköztársaság után, mindennemű bírósági tárgyalás nélkül, saját szakállukra, köztük olyanokat is, akiknek semmi közük nem volt a kommünhöz. Most pedig példakép.

Héjjas burkoltan előkerült már a NER sajtóban.

Bayer Zsolt pár évvel ezelőtt az egyik elhíresült cikkében (a sok közül) a különítményes tiszt áldásos tevékenységére célzott, amikor azt írta:

Magyarországból »bűz árad« – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben.

Azt aztán a történész Ormos Mária se tudta megmondani, hogy tényleg beásták-e a zsidókomcsikat az orgoványi erdőbe, vagy csak szimplán megkínozták és lelőtték, illetve fellógatták őket, így lehet, hogy ez csupán a jeles publicista vágyálma volt, a lényeg a különítményesek vitézkedésére adott nosztalgikus reflexió.

Amíg ezek a cuccok a kuruc.info-n meg hasonló fórumokon mentek, addig, bár borzoltak kedélyt, mégis azt lehetett mondani, hogy a neonáci szubkultúra sajátja, istenem, mindenhol van ilyen.

A Héjjas-könyvet, és annak üzenetét azonban a jelenlegi állampárt Szabad Népében reklámozzák.

De különösebb ajvékolás nincs, egy-két kevesek által olvasott ballibsi blogposzton kívül „esel” írt egy rövid felháborodott hangú publicisztikát a hvg.hu oldalán, ami azt firtatja, miként egyeztetheti össze a NER Héjjas Iván rehabilitálását a maga holokauszt gigaprojektjével.

Hát ez nem akkora visongás, Pilhál György mégis azonnali nersevik kötelességének látta a hazafias reagálást. Mint írja:

Most, hogy szabadon beszélhetünk a korról, elmondhatjuk – Domonkos László is ezt tette –: a trianoni gyalázattal fegyverrel szembeszálló Héjjas Iván Rongyos Gárdája nélkül sosem lett volna soproni népszavazás, a hűség városa. Ha ők nincsenek, ma Ödenburgba járnánk át Tűztornyot csodálni. Kár, hogy a felbőszült „esel” nem jutott el idáig.

Először is, eddig úgy tudtam, hogy Sopron nem Héjjas, hanem a másik különítményes vezér, Prónay Pál révén maradt Magyarországé. Prónay ugyanis megszállta a környéket, létrehozott egy saját kis államot Lajtabánság néven, aminek élére kinevezte magát fővezérnek, bánnak pedig a környék legnagyobb birtokosát, az akkor még ifjú Esterházy Pál herceget. Még bélyegeket is kiadtak.

Kétségtelen, hogy ezzel sikerül egy kis rést ütni a trianoni békadiktátum falán, így tarthattak Sopronban népszavazást, minek révén a „leghűségesebb város” a Magyar Királyság része maradt, de Lajtabánság mint olyan, egyre kényelmetlenebbé vált Horthyék számára, olyannyira, hogy a végén már a Nemzeti Hadsereggel fenyegették meg Prónayt, aki szerint Horthy az olyan szabadkőművesek hatása alá került, mint Klebelsberg Kunó és társai.

De hát végül is mindegy, hogy Héjjasé vagy Prónayé, vagy Ostenburg-Moravek Gyuláé az érdem,

a lényeg, hogy mindhárom dalia jóvoltából lógtak szépen Dunántúl-szerte a kocsma mögötti szilvafákon a zsidókomcsik,

a nyíltan szavazó paraszt meg kussolt a faluban, ahogy a büdös prolinak is pofa be volt.

Ez nem vörös propaganda, ezzel ők maguk dicsekedtek, ilyesmi stílusban.

A jobboldalon egy ideje bárkit tisztára lehet mosni azzal az „érvvel”, hogy az illetőt a kommunisták karaktergyilkolták, befeketítették, meg hogy a kommunisták miket csináltak. A „vörös propaganda” adu ász, univerzális medicina, ultima ratio, szempont, ami bármit felülír. Aki antikommunista volt, az rossz ember nem lehet. Szegény Endre Lászlót vagy Szálasit is milyen brutálisan karaktergyilkolta a negyven évig tartó kommunista agymosás.

Egyébként is, mit műveltek Szamuelyék!

Persze a nersevik kultúrharcosok ennyire azért mégse merev, doktriner antibolsevisták. A kommunisták által karaktergyilkolt és szó szerint is legyilkolt baloldaliakra a fenti szempont nem vonatkozik. Esetükben tök mindegy, hogy a negyvenéves agymosás részeként baloldaliak és liberálisok tömegeit is befeketítették, mivel ők a jelenlegi hatalom kultúr- és emlékezetpolitikájának is a céltáblái. Ahogyan

az se számít, hogy a NER kitalálói és vezetői között szép számmal akadnak az agymosó negyven év emberei, MSZMP- és KISZ-tagok, sőt vezető funkciót betöltő figurák, akik most inkább Héjjas Ivánt tartják hősnek, mint Nagy Imrét.

Az is nagyon korrekt ám, hogy amikor derék gyilkosokat, vagy más vállalhatatlan figurákat éljeneznek a „polgári-konzervatív” oldalon, azonnal előjön, hogy „árnyaltabban lássunk”, ne „egyoldalúan”. Vessünk véget a kommunista történelemhamisításnak. Héjjas Iván tetteit ne a vörös propaganda egyoldalú, túlzó látásmódján át értelmezzük, hanem árnyaltan. A kor és a trianoni katasztrófa kontextusában. Tényleg?

Vajon mit írna Pilhál meg a többi, ha egy baloldali lapban mondjuk Szamuelyről vagy Csernyiről jelenne meg „árnyaltabb” látásmód, a vesztes háború, a nagybirtok és a nyomor kontextusában?

Még szerencsétlen betegeskedő, a Tanácsköztársaságot meg se érő Szabó Ervint is kvázi potenciális tömeggyilkosként állítják be.

Persze a zsidókomcsik mindig csak ajvékolnak, visongnak, keltik a feszültséget, hisztériáznak, rágalmaznak. Pedig mi csak a kocsma mögötti szilvafára húztunk pár akasztanivalót, meg levágtuk a fülét, aki szökni próbált, miután tarkón lőttük a kukoricásban, oszt eltettük azt a zsidófület emlékbe – ahogyan Prónay emlékezik meg naplójában egyik embere, Bibó Dénes főhadnagy „gyerekes csínytevéséről”.

Meg aztán mit tettek Szamuelyék, azt se felejtsük el. Ilyenek miatt persze tényleg visongtak az amúgy nem is kommunista, inkább szocdem újságírók, akik Kun Béláékkal se voltak haverok, de a jobber számára mindenki zsidókomcsi, aki nem ők, úgyhogy elhallgattatták a két fő firkászt, megúsztatták a Dunában Ostenburg különítményesei Somogyit és Bacsót, a Népszavának meg szétverték a szerkesztőségét. Azok voltak a daliás magyar idők.

A Héjjasról írt könyv nyilván a kultúrharc része.

Gondolom, ha már nincsenek a részeges szabadkőműves Adyval és a Nyugattal, ezzel a kis példányszámú zsidó lapocskával – ahogy egy lovagkereszttel kitüntetett nersevik kultúrharcos fogalmazott – szembeállítható alternatívák, hát jöjjenek a tettek emberei.

Héjjas Iván kétségtelenül izgalmas és korszerű figura. A Horthy-korban agyontámogatott, Tormai Cécile szerkesztette Napkelet nem ütött meg olyan hangot, mint a mai nersevik kultúrharcosok. Ha valaki belelapoz ebbe a mai jobberek által vélhetőleg nem olvasott kulturális folyóiratba, meglepődve tapasztalja, hogy egyrészt formátumában a Nyugatot utánozza, másrészt pedig kritika alatt nem azt érti, amit Tormay Cécile mai dicsőítői. Nem a másik oldallal való leszámolást, hanem valamiféle alternatíva felmutatását. Aki lapozgatja a Napkeletet, azt látja, hogy rendszeresek az Ady, Babits és egyéb kritikák, ill. reflexiók, méghozzá nem a kultúrkampf lihegő fröcsögésének a stíljében, hanem ahogy az egy konzervatív értelmiségihez illik.

A Napkelettel legalább annyira nem lehet libsit pukkasztani vagy posztmodern jobber hagyományt teremteni, mint az uncsi Herczeg Ferenccel vagy Rákosi Jenővel. A Horthy-rendszert görénykurzusnak nevező Szabó Dezső meg már rég nem komilfó, a kurzus feletti, a szélsőjobbot és általában a nacionalizmust megvető Hamvas Béla meg pláne nem.

Hát marad Héjjas Iván, aki nem pennával és fekete téntával, hanem az ellenség vérivel írta örök dicsőségét.

De ott van még Kolozsváry Borcsa Mihály és a tehetséges nyilas újságírók, ha már olyan írástudók kellenek, akik talán még leverik a biztosítékot. Bár egyre magasabb az ingerküszöb, polgárt pukkasztani meg eleve nem lehet, lévén nincs polgár.