Vona Gábor: A big data-diktatúra, avagy miben téved Filippov Gábor

A 24.hu egyik alapelve, hogy nem közöl szöveget aktív politikustól. Amikor ezt az írást megkaptuk, komoly dilemmával néztünk szembe: Vona Gábor ugyanis ismert közéleti szereplő, aki az idén tavasszal még egy parlamenti pártot vezetett. Jelenleg azonban már nem politikusként határozza meg önmagát, és ami ennél fontosabb: nincs se választott párttisztsége, se közhatalmi funkciója. Mi utóbbi kritériumok megléténél húztuk meg a határt, ezért döntöttünk egy korábbi, élénk vitát kiváltó cikkünkre reagáló dolgozata megjelentetése mellett.

A 21. század első és legfélelmetesebb kihívása, a big data- diktatúra nem sci-fi vízió, hanem az ajtónkon kopogtat, ha éppen nem a hálószobánkban fekszik. A három hatalmi ág különválasztásáról szóló tizenkilencedik századi, vagy a sajtó mint negyedik hatalmi ág huszadik századi vitája még ma is sokszor fellángol, de mindez az ifjúsági regények bohókás kalandjaivá fog szelídülni az emlékezetünkben. Nem lesznek már sem hatalmi ágak, sem szabadságok, sem valódi jogállam, csupán a mesterséges intelligencia és az illiberális demokrácia (?) torzszülött gyermeke: a Big data diktatúra. Ha nem találunk ellenszert.

Április 8-án történt valami. Eddig egyetértünk. És ezután egy lépéssel már bele is keveredtünk az értelmezések egészen szerteágazó labirintusába, melyből az azóta eltelt hónapokban sem sikerült kivergődnünk. Persze a figyelmes és nyitott kereső egyre több fonalat találhat a szabaduláshoz. Születtek fontos írások, amelyek közül talán Filippov Gábornak a hibrid ellenforradalomról szóló esszéje adta a legtöbb támpontot és kavarta a legnagyobb vitát.

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora

Elemzés Orbán Viktor politikai építményéről, arról, hogyan írható le és érthető meg a rendszer, mik az ellenzék lehetőségei egy ilyen konstrukcióban.

Mindent egybevetve, nem tudjuk a választ a hogyan továbbra, hiszen még arra sem sikerült felelnünk, hogy mi történt és mi történik. Ez utóbbiakra igyekszem reflektálni az alábbiakban.

A 21. század nem a világszemléletek és ideológiák megszűnését hozta el, hanem azok kibogozhatatlan összetorlódását. Sokak szerint posztmodern világban élünk, szerintem pedig a tradicionális, a modern és a posztmodern szemlélet térben és időben egymás mellett él körülöttünk és bennünk. A politológia és a politika erre a torlódásra nem tud reagálni, a maga tizenkilencedik századi kategóriáiba próbálja reménytelenül belegyömöszölni a mai valóságot. Olyan, mintha általános iskolai nagyítóval keresné a kvarkokat. Esélye sincs. Sem a jobb-bal dimenzióval, sem a négy nagy izmussal – konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus – nem képes értelmezni suhanó századunkat.

Ahogy egy konzervatív lefagy a mesterséges intelligencia előtt, úgy jön zavarba a bevándorlók nőkkel szembeni viselkedése kapcsán a liberális, és ahogy egy szocialista vakarja a fejét a digitális cégek meggazdagodása miatt, végül úgy kénytelen tagadni a nacionalista a globális felmelegedést.

Mégis belemenekülünk mindannyian a magunk jól megszokott izmusaiba, hiszen alapvető emberi igény, hogy tartozni akarunk valahová, hogy szükségünk van egy talpalatnyi földre, melyre felállva értelmezhetjük magunkat és a világot körülöttünk. Pláne szükségünk van erre ma, amikor minden bizonytalanná, kuszává és rohanóvá vált. Az izmusok azonban, ahogy látjuk, nem talpalatnyi földdé, hanem talpalatnyi ingovánnyá válnak a lábunk alatt. Nem az értelmezést segítik, hanem a beszűkülést vagy a még nagyobb zavart. Adná magát, hogy dobjuk ki az összes izmust, de mégsem ez a megoldás.

Azért maradhatott fenn a mai napig mind a négy, mert a teljes emberi létezés egy-egy fontos részterületét képezte le. Mind valami alapvető emberi igényt, motivációt, hiányt jelenített meg. A szocializmus a jólét hiányára, a konzervativizmus a rend hiányára, a liberalizmus a szabadság hiányára, a nacionalizmus pedig az identitás hiányára adott választ. A maga módján mind életfontosságú. Sem jólét, sem rend, sem szabadság, sem identitás nélkül nincs sikeres és harmonikus emberi közösség. A baj abból származott, amikor ezek az izmusok nem egy politikai homeosztázis versenyző, de egyaránt nélkülözhetetlen, kiegészítő elemeként kezdtek el egymásra tekinteni, hanem kibékíthetetlen ellenségként. Már nem a lehető legteljesebb emberi létezés, hanem egy-egy részterület többi feletti dominanciája vált céllá.

A darabokra szakadt politika a sokoldalú és sokigényű embert is darabokra tépte. Volt, hogy a szó szoros értelmében, hiszen ebből a tévedésből születtek aztán a túlszaladások: a szocializmusból kommunizmus, a liberalizmusból posztmodernizmus, a konzervativizmusból tradicionalizmus és a nacionalizmusból fasizmus.

Amennyiben a 21. században hatékony ideológiát keresünk, a fentiekből következően egyetlen korábbi izmus sem lesz segítségünkre, de egyik nélkül sem boldogulunk majd. Ezzel persze nem valami délibábos nagy ideológiai turmixot vizionálok, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy sokkal, de sokkal nagyobb eszmei nyitottságra és bátorságra van szükségünk, ha lépést akarunk tartani az idővel.

Miközben a politika képtelen értelmezni a világot és önmagát, és ezt a zavarodottságát jól szét is teríti a társadalmon, a 21. század megállíthatatlanul és szenvtelenül robog tovább. Egyrészről politikai-, másrészről tudományos tendencia rajzolódik ki. A politikai tendencia az illiberális trend, mely Trumpot, Putyint, Orbánt és egyre több vezetőt összeköt. Ahogy a neve is mutatja, határozott ellenreakció a liberális világuralom elmúlt évtizedeire, ha úgy tetszik, a posztmodernizmusra, de ezen kívül semmilyen jelentéssel nem bír. Mostanáig elfojtott nacionalista és konzervatív, kisebb részben szocialista attitűdökre épít, de igazából meghatározhatatlan, és ez a híveit nem is nagyon zavarja. A célja ugyanis nem valami nagy vagy kis társadalmi változás, reform, hanem pusztán a pillanat uralása.

Eszközökben pedig egyáltalán nem válogatós. A fake news az illiberalizmus digitális csodafegyverének bizonyult, és ahogy halljuk, már érkezik is a második generációs hadi arzenál: a hanghamisító szoftver és a tökéletes arcmontázs. A politikai ellenfélről már nem csupán egy-egy hazugság terjed szét online vírusként, hanem a kétkedők számára egy száz százalékig eredetinek tűnő telefonbeszélgetés és videó is bemutatódik. A karaktergyilkosságot felváltja a karakterterrorizmus.

A tudományos tendencia körvonalait a glóbuszt átható digitális forradalom, a robotizáció, a génsebészet és a viselkedéstudományok robbanása határozza meg. Ha ezt a négy elemet összegyúrjuk, akkor elénk lép a 21. század istene és antikrisztusa: a mesterséges intelligencia. Valami, amit mi hoztunk létre, de fölénk nőhet, amit magunknak akartunk, de amely magának akarhat bennünket. És ha még egy logikai lépést teszünk, ha a politikai és a tudományos tendenciát keresztezzük egymással, ha az illiberális trendet és a mesterséges intelligenciát párosítjuk – tartok tőle, már túl vannak az első randin –, akkor megszületik a 21. század első és legnagyobb kihívása: a big data-diktatúra.

A big data-diktatúra már nem a politológiai kategóriákat, nem az izmusokat fogja megkérdőjelezni, mint ahogy most én, hanem azt, amiről azt hittük, hogy kiállta az idők és ideológiák próbáját: a demokráciát és a piacgazdaságot (szándékosan mindkettőt jelző nélkül írtam).

A demokrácia azért győzött a diktatúra felett, a piacgazdaság pedig a tervutasításos rendszer felett, mert mindkettő jobb döntéseket tudott hozni ellenfelénél. Nagyobb mennyiségű adatot tudott feldolgozni nagyobb mennyiségű adatfeldolgozó. A big data-diktatúra létrejöttével ennek vége. Ha már egyetlen központból végtelen mennyiségű adat dolgozható fel pontosabban, mint valaha, akkor mi szükség van választópolgárokra, független intézmények ellenőrzésére, a piaci szereplők szabadságára? Semmi.

És akkor mi szükség demokráciára és piacgazdaságra? Semmi.

A big brother a big data.

Gondoljunk csak a Kínában már ma is működő, kétszázmillió térfigyelő kamerával megerősített társadalmi kreditrendszerre. A hatalom már titkolni sem akarja, hogy minden lépést nem csupán figyel, hanem értékel is. A kormányzatnak tetsző cselekedetek pluszpontot, az azzal ellentétesek levonást eredményeznek. Amíg ez mondjuk az eldobott műanyagok mennyiségének csökkentését szolgálja, rendben van. De mi van, ha a kamerák egy törvényesen működő kávéházban kapnak rajta, amint a leadózott jövedelmemből kávét iszom egy ellenzéki politikussal?

A 21. század nagy dilemmája tehát, hogy meg tudjuk-e (meg akarjuk-e) védeni a demokráciát és a piacgazdaságot, és ezáltal az emberi méltóságra, jogokra, teljesítményre és tiszteletre épülő polgári társadalmat, vagy fejest ugrunk a big data-diktatúrába?

Hogy jön ide Magyarország és április 8-a?

Most először a történelemben tényleg a világ élvonalába tartozunk, még ha ez nem is örömteli. Könnyen lehet, hogy a világ első big data-diktatúrája Magyarországon jön létre. Szerintem a tendencia egyértelmű, és jól látható volt, különösen a kampányban, hogy a kormányzatban nincs erkölcsi skrupulus. Szintén kijózanító, amint az egyik kormányzati vezető elfecsegett, hogy beszereztek egy csúcsszuper hanghamisító gépet. Hányszor hittük azt egy másnap bekövetkező eseményre, hogy ez azért nem történhet meg? Aztán megtörtént.  A kedves olvasó szerint Orbán Viktor azért nem lövet az emberek közé, mert ezt helytelennek tartja, vagy azért, mert nincs rá szüksége?

Filippov Gáborral pontosan emiatt kell vitatkoznom.

A „hibrid rendszer” kifejezés ugyanis illúzióban ringathat bennünket, hiszen azt sugallja, vannak ugyan autokratikus jelenségek, de egyúttal maradtak demokratikus szigetek is. Ezzel az a baj, hogy egy adott pillanatról készített fénykép, de amivel szemben állunk az nem statikus, hanem dinamikus folyamat. Magyarország nem egy lebegő hibridrendszer, hanem egy big data-diktatúra felé robogó vonat. Ami ma a hibrid jelenének tűnik, az nagyon gyorsan a big data történeti múltjává válik.

Filippov Gábor érdeme, hogy arra ösztönzött mindenkit, lépjünk ki mind a huszadik századi, mind a provinciális értelmezési keretből, a baj az, hogy részben ő is ott maradt. Nem vette észre, hogy nem egy hibrid született, hanem egy big data-diktatúra fejlődik, csak még nem látszik a magzat minden testrésze.

A big data-diktatúra valószínűleg az egész világon komoly kihívást jelent majd, a többedgenerációs fake news-csaták már ennek a nagy háborúnak az elővillongásai. Különösen kritikus lesz a küzdelem azokban az országokban, ahol nem csupán a digitális kompetenciák sérülékenysége okoz majd problémát, hanem a polgári társadalom történelmi csökevényessége. A big data-diktatúra a tömegek zsigereinek mélyére hatol majd soha nem látott hatékonysággal, de egy erős és széles polgárság talán képes lehet megérteni, mi történik körülötte. Ez az alapja bármilyen immunitásnak. Ahol ilyen nincs, félő, hogy a big data-diktatúra hatalomra jutását a többség fel sem fogja, így nem hogy védekezni nem tud, de nem is akar majd.

Április 8-a nekünk, magyaroknak ebből a szempontból is kijózanító választ adott. A polgári középosztály tartaléka szinte elfogyott. A választáson nem valami rendkívüli történt, hanem éppen fordítva: ami mindig is szokott. Tisza, Horthy, Kádár és Orbán, lehet, hogy más politológiai kategóriák, de ugyanannak a szociálpszichológiai képletnek, a magyarság apa-komplexusának megoldásai. Szükség van valakire, aki dönt és cselekszik helyettünk, aki megvéd a bajban. És hogy baj van-e?

Az „embrionális magyar big data-diktatúra” a migrációs hisztéria révén könnyen be tudta bizonyítani, hogy igen, a felnőtt példány még a kérdést is elfeledteti majd velünk. Ha a hatalom megtartása azt kívánja meg, akkor a kereszténységgel szemben feltűnően agresszív földönkívüliek ronthatnak Magyarországra a köztévé élő kapcsolása mellett. El akarják majd venni a munkát a magyar dolgozóktól, a segélyt a falvak nincstelenjeitől és természetesen a magyar nőket is megbecstelenítik ezek a fertelmes lények. Aki pedig nem hisz az ufókban, vagy valami liberális narratívától ellágyult szívvel E.T-nek gondolja őket, azok számára a Stop Aliens Facebook csoport osztja meg az ufók brutális támadásairól és a köztéri szobraink elleni tombolásukról készült valódi felvételeket. A magyar társadalom pedig lélegzetvisszafojtva és hálával teli szívvel követi az okostelefonján az akkora már Vasember jelmezbe bújt miniszterelnök győztes harcát az idegenekkel.

Persze lehet azt mondani, hogy ez a tanult társadalmi tehetetlenség általános kelet-európai jelenség, és hogy a függés, a félelem, az apátia, az elbutítottság és az urambátyám rendszer a környező államokban is ott van, mégsem körvonalazódik a big data-diktatúra ennyire éles kontúrral. Ez igaz. A szlovák társadalomról a fenti állapotjelzők ugyanúgy leírhatók, a románról vagy a bolgárról még inkább, mégsem látjuk ezekben az országokban a demokrácia ilyen mértékű leépülését.

Kell tehát legyen valami hungarikum? Mire épül az Orbán-kormány?

Belső és külső okok sorára. Egyrészt a nemzetközi klíma lehetőséget adott arra, hogy a Magyarországnak nevezett laboratóriumban egy tehetséges, de végtelenül amorális hatalomprofesszor, Orbán Viktor elkezdjen kísérletezni a big data-diktatúra létrehozásával. Trump és az USA elfordította a tekintetét, Putyin, Erdogan és Netanjahu segítségül sietett, a nemzetközi pénzbőség és a németek vezette EU bénultsága pedig kapóra jött. A magyar társadalom és politika, ahogy fentebb írtam, csupán a tehetetlen kísérleti csoport szerepét volt képes (vagy akarta) eljátszani. És ha ez nem lenne elég, ne felejtsük el a hazánkat évszázadok óta mételyező bosszúspirált, vagyis azt, hogy a sorozatos rendszerváltások nálunk nem csupán kormányzat- vagy elitcserét, hanem a vesztes fél nemzetből való kiírását jelentették.

Mindenki volt már mindkét oldalon, bosszúálló és bosszút elszenvedő egyaránt. Mindenkinek vannak sebei, sérelmei, és amikor az ő törzse hatalomra kerül, a bosszú kíméletlensége könnyen igazolható. Hiszen előtte rajtunk is bosszút álltak.

Mit tehet, aki megcsömörlött vagy elborzad ettől az egésztől? Egy részük visszavonul, hiszen van magyar hagyománya annak, hogy a nagy vidékfejlesztő mérnökök önként ápolják kiskertjeiket. Vagy, ha még ez sem elég, sebzetten hagyja el a hazáját, hogy ebben a bizonytalan világban máshol keressen nyugalmat, levegőt, esélyt.

És ha valaki még ezután sem nyugszik, ha valakiben felvetődik az ellenállás ötlete? Nos, arra korunk Lenin-fiúi, az Orbán-fiúk várnak. Online halálvasútjukkal felkeresik, és az első digitális fára online akasztják fel, elvéve a világhálón mindenki másnak a kedvét a rendszerellenességtől.

Épül a big data-diktatúra, a különféle izmusok nem képesek megoldást mutatni, a magyar társadalom polgári tartaléka kimerült, a brutalitás, a bosszú és a törzsi gondolkodás eluralta a kapcsolatainkat.

Mit lehet tenni?

Ez az a kérdés, amire egyéni, kis- és nagyközösségi szinten is keresnünk kell a válaszokat. Az első lépés mindenképpen az, amelyet Filippov Gábor megtett, vagyis bátran, reálisan és újszerűen elkezdjük értékelni a körülöttünk történt és történő folyamatokat.

Rossz irányba tartunk, súlyos társadalmi csattanás lehet a vége, amit kijózanodás helyett jó eséllyel új társadalmi bosszúhadjárat követ. Hogy ne így legyen, ehhez kell az őszinte szembenézés a 21. századi világgal és az abban hánykolódó Magyarországgal. Először is, ha azt sem tudjuk, kik vagyunk valójában (vagyis továbbra is ragaszkodunk az elavult izmusaink ingoványához, abból nincs bátorságunk kilépni és nyitni egymás felé), másodszor, ha azt sem tudjuk, mi ellen küzdünk valójában (vagyis nem ismerjük fel a big data-diktatúrát), és végül, ha azt sem tudjuk, miért küzdünk valójában (vagyis a demokrácia, a piacgazdaság és egy békés polgári társadalom megteremtéséért és megvédéséért), akkor a nagy kísérlet biztos sikerrel jár.

Az őrült professzor eléri a célját, és akkor már kísérleti egerek sem kellenek neki.

Kiemelt kép: Nicolas Asfouri / AFP