„Sokat kell dolgozni a földeken, de a földesúr nem rossz ember. Ünnepnapokon ételt is oszt a gyerekeknek. Korábban szinte teljesen elnéptelenedett a falu, nem volt munka, de újra pezseg az élet, mindenki közmunkásként dolgozik a földesúr birtokán” – mesélte a pár száz lelket számláló kis baranyai falu templomának gondnoka az ismerősömnek, miközben az a festett fakazettákat bámulta a családdal.
Azt is megtudták tőle, hogy egy alkalommal maga Orbán Viktor is ellátogatott a faluba, aki, amikor meglátta a templom nyomorúságos állapotát, annyira megsajnálta az ittenieket, hogy megígérte, mihelyst hazaér, küld pár millió forintot az épület helyrehozatalára. Hogy, hogy nem, a pénz egy részének útközben lába kélt, így a templomot csak félig sikerült renoválni, de ha majd ezt megtudja Orbán Viktor, biztos újra megsegíti a népet.
Ha a turista nem ebben az országban él, könnyen azt hihetné, hogy ez egy szolgáltatás, bónusz a múzeumhoz meg a műemlékekhez, olyan, mint a hastánc meg a vívás a középkori éttermekben. Eleven skanzen, ami ízelítőt ad a régi szép időkből, hogyan is élt itt ez a derék, dolgos nép évszázadokon át.
Megvalósult az időutazás, így ironizált az ismerősöm. Érdekes korban élünk, mondom én, három nagy fejlődési periódust is megélhettünk egyetlen emberöltő alatt.
Remélem, nem a rabszolgatartó társadalomban ér minket az öregség.
Azért kurva nyomasztó volt, mondja ő, noha nem látott se kalodát, se deresre húzást, de még az intéző se húzott végig lovaglóostorral a zsellér hátán. De hát a finnyás bel-pesti nem érti a vidéket.
A sztori nem különleges és nem is Baranya-specifikus, nem csak azért, mert a megye nem a leszakadtabbak közül való. Számos ilyen történetet hallottam az ország különböző térségeiből, magam is tanúja voltam párszor a társadalmi refeudalizáció tüneteinek. Földesúri birtok neojobbágyokkal, zsellérekkel, béresekkel, hajbókolással, megalázkodással, hálálkodással, lapítással, kiszolgáltatottsággal.
Fotó: Orbán Viktor / Facebook
A jobboldalon hosszú évek óta terjedő középkormániáról, a királyság visszasírásáról, a tradicionalizmus különféle divatos formáiról, az olykor extremitásig menő hiperreakciós nézetekről (ahol már nem csak Ady és Dózsa György, hanem Kossuth és Petőfi is kommunisták), a felvilágosodás teljes megtagadásáról, a progresszió minden formájának elutasításáról, a modernitás elleni kirohanásokról és a többi agymenésről sokan úgy vélik, nem több gyermeteg romantikánál, fantasynél, szerepjátéknál. A nemzeti kisebbrendűségi érzés kompenzálása a dicső múlt hagymázaival. Korábban jómagam is így véltem, de egyre inkább az a gyanúm, hogy a jelenség a társadalmi-gazdasági folyamatok törvényszerű lecsapódása a kultúrában, s egyúttal a társadalom nevelése, felkészítése a feudalizmusra.
Hogyan jutottunk idáig? Úgy, hogy a kapitalizmus bizonytalanságát a kiszolgáltatott társadalom nem bírta elviselni, ezért visszakéredzkedett jobbágynak. Amit a magam részéről kénytelen vagyok megérteni, még ha nem szeretem is.
Nyugaton az eredeti tőkefelhalmozás idején elkergették a parasztokat a földjeikről. Onnantól nem volt jobbágy, viszont lett földönfutó bérmunkás, aki éhbérért gürcölhetett a manufaktúrában, már ha volt hely. Ha nem volt, akkor a csavargónak titulált munkanélkülire az éhhalál várt, vagy a börtön és az akasztófa.
Viszont egyfelől kialakult az ellenállás, a munkásmozgalom, másfelől pedig sokan visszasírták a feudalizmust, ami magával hozta a középkor-romantikát, de már nem volt visszaút.
Mi viszont Kelet-Európában más fejlődési utat jártunk be.
Utóbb megint próbálkoztunk, és az történt, hogy a rendszerváltás során kiárusították az országot, bezárták a gyárakat, a melósokat meg kirúgták, mert a szarér, húgyér’ felvásárló konkurenciának se a gyárra, se a melósra nem volt szüksége, a biztos megélhetést pedig jobbára a bűnözés jelentette. A fél Dunántúlt az osztrák spekulánsok szerezték meg aprópénzért, zsebszerződésekkel, munkát persze nem adtak. És a többi.
a privatizáció szükségességéről, aztán úgy döntött, inkább nem várná ki azt a pár évszázadot, ami Nyugaton elvezetett a jóléti társadalomig. Főleg, hogy látta: a szabad versenyről pofázók többsége se a piacról él, hanem ugyanúgy állami csöcsön lóg, mint azok, akiket olyan fensőbbséges módon szokott leszólni. Így aztán jobbnak látta, ha visszatér a hűbéri társadalom megszokott akolmelegébe, amit egyébként a szocializmus se számolt fel, inkább konzervált, csak marxista-leninista mázzal öntötte le.
Ez történt térségünkben mindenütt, ez vezetett nálunk a NER-hez is, ami Orbán és a Fidesz nélkül is bekövetkezett volna, mert
Nálunk Orbánéknak volt, a többinek nem, ennyi.
Persze felvetődik, ha a lényeg a biztonság, a stabilitás, akkor minek a parlamentáris demokrácia? Minek a sok pénzt választásokra kiszórni, amikor amúgy is mindenki ugyanazt választja? Energia- és költségtakarékosabb lenne, ha a képviselők örökös képviselők maradnának, és a tisztséget megörökölnék az utódjaik is. Az ellenzéki képviselők is természetesen, hiszen az ellenpárt a szisztémához nélkülözhetetlen, a középkorban is voltak ligák meg pártoskodások.
A vidéki városok pályázhatnának a mezővárosi rangra, a keményebbek és nagyobbak talán megkapják a szabad királyi város titulust és békén hagyják őket, rendezhetnek továbbra is könnyűzenei fesztiválokat. Az ország igazi fővárosa Debrecen legyen, Budapestet meg Brüsszelhez csatolják, ahogy azt a Bëlga már vagy egy évtizede megénekelte az Arany című lemezén.
Viszont a hosszú évek fantáziátlansága után
Csakhogy a refeudalizáció az ellenzéket nem különösebben érdekli. De miért is foglalkozna vele? Nem ez a dolga, nem erre szerződött, nem ezért tartja őt Orbán Viktor, hanem, hogy az összefogásról szövegeljen, meg arról, hogy Mészáros Lőrinc gazdagodik közpénzből, Tiborcz meg lop – minthogy ez az, ami senkit nem érdekel, ha meg valakit mégis, annak eltereli a figyelmét a lényegről és lehazudja a valóságot.
Ha ugyanis lopnak, az azt jelenti, hogy a rendszer maga rendben van, csupán korrupt emberek korrupt módon működtetik.
Van még az „igazi baloldal”, a radikális liberálisok, emberjogvédők, marxisták és hasonlók kicsiny városi közege. Csupa értelmiségi aktivista meg kávéházi forradalmár, akik inkább lelkesednek az LMBTQI közösség vagy a migránsok jogaiért, meg a női kvótáért, mintsem a magyar társadalmi valóság feltárásáért, mert a gender meg a píszí világtrend, maga a progresszió, amiért lájk jár, talán ösztöndíj is.
Amúgy is undorító a magyar vidék, disznószarszag mindenütt, szexista és rasszista dumák, a bunkó parasztok újra megszavazták az Orbán-diktatúrát, minek vele foglalkozni?
Ha az ember elolvassa a Fészbukon, hogyan vélekedik a balliberális úri közönség (köztük a radikálbalosok is) mondjuk a disznóvágásról, vagy Orbán Viktor pálinkázó-kolbásztöltő népieskedéséről, vagy éppen Németh Szilárd kondérjáról, na, ahhoz képest az affektáló grófkisasszony is valóságos falusi ténsasszony.
Régen voltak Magyarországon népi írók és volt egy olyan műfaj, hogy szociográfia, amiben megírták a társadalmi valóságot, és annak volt hatása. Ma a népi írók elfajzott utódai már annyira jobboldaliak, hogy számukra minden liberalizmus, ami balra van az istenkirályságtól, a szociográfia meg behalt a rendszerváltással, helyette folyik az értelmiségi diskurzus a szalonokban.
Baloldalon a magyar társadalom valósága részint érdektelen, részint tabu. Például
Baloldalinak lenni ma azt jelenti, hogy kimenni a Pride-ra, folyamatosan állást foglalni mindenben, de mindenekelőtt cikkeket és tanulmányokat írni. A bátrabbak bevállalják a szociológiai terepmunkát is, aztán visszamennek a bel-pesti és a budai lakásba, kávéházba, romkocsmába, meg a külföldi tanulmányutakra, konferenciákra.
Kiemelt kép: Orbán Viktor Facebook
