Vannak üzletek, ahová jobb lenne be se menni, de nehezen állok ellen a kísértésnek. Ezért aztán rendszeresen járok könyvesboltba, és papír és írószer üzletbe is, ahol aztán jelentős összegektől szoktam megszabadulni.
Imádok olvasni és a szép tollak meg a csíkos füzetek a gyengéim. Ezekbe a vonalas irkákba szoktam lejegyezni azokat a mondatokat, gondolatokat, melyek ezért vagy azért éppen fontosak a számomra. Számtalan füzetem van, melyet olykor szívesen előszedek, újraolvasok.
Lehet azért, mert utóbb is hasonló dolgok ragadják meg a figyelmemet, s régen is azt tartottam fontosnak, amit ma annak érzek. Ebből akár azt is gondolhatod nem változtam semmit, de azért ez elég messze van az igazságtól. Bár ez sem biztos, hiszen néhány napja összetalálkoztam egy régi ismerőssel a kedvenc könyvesboltjaim egyikében.
Azt mondja, „de jó, hogy látlak, régen találkoztunk, nem változtál semmit se, Anduka”.
Szívesen elhinném, hogy mindez igaz, és megállt az idő, de tudom, nem így van.
„Nem változtam semmit se? – kérdezek vissza elkerekedő szemmel. – Vagyis azt mondod, így néztem ki húszévesen is? Az azért elég gáz lenne” – mondom, amire nevetni kezdünk.
A minap állok a könyvesbolt középén és próbálok tájékozódni. Épp nem célirányosan keresek valamit, csak körbenézek, mi van, amit el- vagy újraolvasnék, olyan könyv, amit valaha kölcsönadtam valakinek, aztán nem került vissza hozzám. Olyan könyv, amivel szeretnék együtt élni, hogy bármikor levehessem a polcról.
A szerző nagy kedvencem volt régen is, főleg azok a gondolatai, melyeket nem sokkal a halála előtt lehetett olvasni az interneten. Emlékszem, annak idején kijegyzeteltem, és amikor hazaérek, persze meg is találom mindazt, amit 2005-ben ez a búcsúlevél tartalmazott.
Gabriel Garcia Marqez egészségügyi okból (nyirokrákja volt) vonult vissza a nyilvánosságtól. Sokadszorra újraolvasom, és úgy érzem, az elmúlt tizenhárom évben egyetlen mondat sem vesztett az aktualitásából.
Fotó: Hasse Person / AFP
Néhányat idemásolok és hozzáteszem a magamét is.
Ha Isten még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.
Így kezdődik a búcsúlevél, és azt érzem, bár nem tudom, nekem mennyi van hátra, de azt érdemes kihasználni, úgy élni, hogy ne bántsunk meg másokat.
Bár a világ nem erre mozdult, kitűzhető akár napi célként, hogy gondoljam át előre, amit kimondanék, különben fájdalom generálódhat és heg maradhat.
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel… bebizonyítanám az embereknek, hogy tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést.
Mindez nagyon is igaz, csak sajnos nem lehet hopsza leakasztani valakit, akibe gyorsan beleszeretünk, ha épp csalódás ér. Nekem legalábbis nem sikerült, de ha ezen múlik, törekedni fogok rá, hogy összejöjjön. Végül is ez sokkal inkább tetszik, mint a plasztikai műtétek meg a csodakrémek.
Annyit tanultam tőletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül, hogy tudná, a boldogság a meredély megmászásában rejlik.
Ezt legalább egészen kicsi korom óta tudom. Állni a dobogó tetején, hallgatni a Himnuszt, érezni az emberek szeretetét, megbecsülését, ez több mint nagyszerű, de ennél sokkal fontosabb az, amit végigcsinálsz, hogy mindezt elérd.
Orvosnak lenni, gyógyítani, gyerekek között élni még a győzelmeknél is nagyszerűbb, de az út, aminek végigjárása ezt lehetővé teszi, maga az orvosképzés, én vagyok, mert benne minden, amit álmodtam és amiért sok mindent képes voltam megtenni.
Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.
Ezt meg óriásplakátokon kellene hirdetni, hogy minél többen lássák és megfogadják.
És persze van még tovább is, egyre jobbak.
Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen, amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
És ami ebből következik:
Mindig mondd azt, amit érzel, és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, „szeretlek”, és nem tenném ostobán hozzá, hogy „hiszen tudod”. Ne várj tovább, tedd meg ma, mert lehet, sosem jön el a holnap, és sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, mert túlságosan elfoglalt voltál.
Igen, a kapkodó telefonok, sms-ek idejét éljük. Most rögtön és gyorsan, mindent és csak nekem, sose érted vagy miattad vagy neked. És hordod annak a fájdalmát, hogy nem akar veled szóba állni, beszélgetni, bármit is megvitatni valaki, akit szeretsz, csak mert „fontos ember” lett és nem ér rá.
Nincs ilyen. Semmivel sem tart tovább, mint a „mondjad” vagy a lepattintás. Nem lehet annyi dolgod, hogy erre ne jusson idő.
Talán mindez felesleges, talán azt mondod, nem való a mai rohanó életbe, én azonban úgy vélem, jó ilyeneken néha elgondolkozni és megfogadni, hogy amin még lehet, változtassunk.
