Tényleg büszke vagyok rá, hiszen olyan művésznek és olyan közéleti szereplőnek gondolom magam, akinek mindig is fontos volt szót emelni az emberi jogokért.
Ilyeneket kaptam:
Arra vagytok büszkék, hogy sorrendbe tudjátok tenni az orált meg az anált? … vajon nem az az inzultus, amikor évenkénti rendszerességgel ruháikból és önmagukból kivetkőzve vonaglanak… miközben gúnyt űznek az őket eltűrő többség vallási-kulturális és társadalmi értékrendjéből?
Állandó párhuzam az antik Róma végnapjainak felelevenítése és a pusztulás vizionálása.
A négy fal között csinálják! Más országban ezért kivégeznének!
Amikor az egyik vitapartner felvetette, hogy ő ateista és mégis mindig néznie kell a templomokat és hallgatnia az álszent szónoklatokat, ráugrottak. Hogy ne már az ilyen párhuzamot! Ez szentségtörő, méltatlan!
Degenáltnak, agyatlannak, gusztustalan állatnak nevezik azokat, akik kiállnak amellett, hogy egyenlőek vagyunk, egyenlő jogok illetnek meg bennünket. Miközben a szexuális orientáció adottság, és mindenkit megillet a jog, hogy szabadon gyakorolhassa. Ezt kellene felfogni alapvetően. És nem, az nem érv, hogy mi vagyunk a többen.
Hány évre van még szükségünk?
Enyedi Ildikó forgatókönyvíró, rendező azt mondta a megnyitóbeszédében, hogy pár éve még azt remélte, a Pride-ra nem lesz többé szükség. Hogy nem kell többé az elfogadásra, a toleranciára figyelmeztetni a többséget. Nem így lett. Sőt: mintha visszafelé menetelnénk.
Árvai Péter (Prezi és Nyitottak vagyunk társalapító/tulajdonos, az első magyar cégvezető, aki coming out-olt) viszont optimista, szerinte pár év múlva az elfogadók lesznek a többség. Amúgy szerintem ez pszichológiai trükk: ismert az önszuggessztió hatása, mind negatív mind pozitív irányban. És persze miért ne mernénk álmodni? Akár ekkorát is? Amikor először szembesültem az idei mottóval, Merj nagyot álmodni, rögtön beugrott, hogy használta már ezt egy párt, és mi lett a vége?
S hogy számomra mit jelent a mottó? Hogy ne csak álmodozz – mert az nem visz előre. Persze ne is csodát remélj, mert a nagy álmok nem a csodavárásról szólnak. Hanem a víziókról, amikért érdemes küzdeni. Nagy levegőt kell venni és magasra tenni a lécet.
Nagy Szilvia (2007 óta a Budapest Pride szervezője, 2012-től a Szivárvány Misszió Alapítvány kuratóriumának elnöke) azt mondta a 2015-ös, akkor huszadik születésnapját tartó Pride megnyitóbeszédében:
Talán sokan vannak itt olyanok, akik 1997-ben résztvevői voltak az első felvonulásnak. Nagy utat jártunk be azóta. (…) Ez a közösség, amely 1997-ben alig 300 emberrel vonult utcára, most tízezer fős tömegben hömpölyög az Andrássy úton. Ez a közösség, melyet egyszer agyonhallgatott a politika és a média, most rendszeresen tematizálja a közbeszédet.
Azóta eltelt még három év, és letagadhatatlanok az eredmények. 1997-ben már az nagy álom volt, hogy egyáltalán elindulhasson a menet. Ha akkor nem teljesül az az álom, ma nem tarthatna ott a fesztivál, ahol tart. Hogy egyre feszegeti és tágítja a határokat. A Pride évről évre nagyobb és nagyobb lesz, idén először a korábbi tíznapos fesztivál helyett egy teljes hónapon át tartanak a programok. Ráadásul már nemcsak Budapesten, hanem több vidéki városban is: Debrecenben, Győrben, Miskolcon, Pécsen és Szegeden. És fontos, hogy ez így legyen. Mert szükség van rá.
Úgy látszik, a mi országunk lakói azt szeretik, ha központi ukázok jönnek, abban érzik otthonosan magukat. (Persze a ‘parancsra tettem’ jó önfelmentés később.) Sosem felejtem el, amikor szigorú és igen vonalas nagyanyám, már nem él , miután megtudta, hogy egy barátnőmnek barátnője van, először nem akarta fogadni, majd mélyen a szemembe nézett:
Mondd már meg, mit csinálnak a leszbikusok?
Elmondtam.
Ja, ennyi? Akkor sütök nekik is almás pitét.
Néha azt gondolom, ezen az országon már csak a kis csoportok nagy álmai segíthetnek. Nem egyedül én vagyok borúlátó és csüggedt; és ez tükröződött az idei beszédek többségében is. Nehéz felfogni, hogy olyan országban élek, ahol a legutolsó választási kampányban lejárató eszköz lehetett, ráadásul a többség hangos tapsolása mellett, egy politikus konkrét lebuzizása. És ez elegendő üzenetnek bizonyult a választók jó részének. (De az nem volt elég, hogy az illető pártja súlyosan kirekesztő politikát folytat.)
Másik barátnőmnek a pszichológusa javasolta, inkább át kellene őt nevelni, mert így nem tud vele tovább haladni. (A barátnőmnek nem a nemi identitásával volt problémája.)
Ne hagyjuk, hogy a jelenlegi politikai konzerválja a gyűlöletet és a kirekesztést. Ne akarjunk mindenáron központilag sulykolt ideáloknak megfelelni. Ahogy Enyedi is mondta:
Ismét ott ágálnak a politikusok és az általuk felheccelt, bizonytalan frusztrációjukat becsatornázó emberek, ahol semmi keresnivalójuk: embertársaik hálószobájában, magánéletében, legintimebb döntéseiben.
Miért engedjük? Miért hagyjuk?!
