Hihetetlen, hogy már eltelt bő nyolc év. Pedig nagyon is jelen idejű vagy, és hidd el, nem csak számomra. Nincs hét, hogy ne bukkannék valahol a neten egy idézetre, egy írásra tőled. Én meg elég gyakran beszélgetek veled ezen a sajátságos, ám eléggé egyoldalú módon.
Popper Péter pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár. Évtizedekig hazánk egyik legnépszerűbb pszichológusa, könyveivel, előadásaival, tanácsaival az újságokban. Született: 1933. november 19. Budapest. Meghalt: 2010. április 16. Budapest – így a Wikipédia.
Popper Péter, aki a barátom volt, akire jólesik emlékezni, és mindezt jólesik meg is osztani.
Drága Péter! Alig néhány nap után jött a felkérés annak idején, lennék-e én az egyik, aki megemlékezik rólad. Örültem a lehetőségnek, mert úgy éreztem, hogy – bár elég fura módon –, de ez is bizonyítéka a kettőnk közt volt különleges kapcsolatnak. Ráadásul utóbb, általában az évfordulókon, többször beszélhettem rólad, emlékezhettem rád. Látszólag könnyű volt a dolgom, hiszen rengeteg emlékből meríthettem, szerencsés vagyok, nem csupán a barátod, hanem a tanítványod, sőt a munkatársad is lehettem. Sok mindent élőszóban hallhattam tőled, nem csak olvashattam a bölcsességeidet.
Amikor nagy a választék, nehéz dönteni, hiszen miképpen is lehetne egy évtizedekig tartó kapcsolatot egy ilyen rövid megemlékezésben felidézni. Mindegy, dönteni kell, és mint gyakran, ha tanácsra volt szükségem, most is hozzád fordulok.
A Tűnődések napról napra című könyved már azután jelent meg a Saxum Kiadónál, hogy elmentél. Válogatás ez a könyveidből, tisztelgésként az emléked előtt. Nagy kedvencem ez a könyv, évek óta ott áll a könyvbölcső tetején, az ágyam mellett, és mindig elolvasom a napi mondandódat: 365 napra szóló bölcsességek vannak benne.
Szoktam kicsit rendhagyó módon is viselkedni, úgy gondoltam, ha letelik az egy év, lehet elölről kezdeni. Mert ma más fontos, mást mond egy-egy gondolatod, mint tavaly vagy tavalyelőtt. És igazam lett, az elmúlt sok évben mindig adott, nem is keveset, amit ezen a fura módon üzentél. Ez is egy módja a kapcsolattartásnak, akkor is, ha nem nevezhető szokásosnak.
Azt találtam ki, felütöm a könyvet bárhol, és a köré építem a mondandómat, ahol kinyílik.
Íme hát:
Az ifjúság megőrzése kizárólag lelki eszközökkel történik, amelyekkel meggátoljuk a lélek öregedését. Legfontosabb a megszabadulás a negatív érzelmektől, indulatoktól és gondolatoktól. Hinni kell a boldogságban, a barátságban, a szerelemben, a gondviselésben, a jóban, a morális rendben, és a jó birtoklásában.
Rendben van, Péter, ha ezt választottad, beszélgessünk erről.
Igen, igen a jó birtoklása, és annak biztos tudata, hogy ami történik, az a javunkat szolgálja. Hogy mindaz, ami az enyém, elég, hogy amit nem kapok meg, bármennyire szeretném, egész biztosan nem lenne a javamra, nagyban megkönnyíti az életet, akkor is, ha sose látjuk a nagy szőttest, a nagy tervet, melynek részeként életünk eseményei olykor-olykor kiborítanak.
A Sors, az Élet vagy a Jóisten, válassz meggyőződésed, hited szerint, tudja a dolgát, akkor is, ha mi emberek a magunk békaperspektívájából nem látjuk át az egészet.
Ahány ember, annyi világ – mondtad sok éve a gyerekklinikán, amikor egy nehéz sorsú kisgyerekkel akadt közös tennivalónk.
Van persze, amikor egyértelmű, hogy mi jelenti a jót minden ember számára. A szeretet, a megbecsülés, a siker, a barátság, az, hogy van, aki meghallgat, és még sok más egyéb is, de honnan tudhatom, hogy amit én jónak érzek, az ilyen általános ügyeken kívül jó-e vajon a másik embernek is.
Sokszor volt szó erről is. Mindig extratudású ember voltál. Minden érdekelt. Különös világok. A színház és a sportolók hozzáállása is. Talán én voltam az egyik közelről megfigyelhető csodabogár, hogy miképpen is működik egy élsportoló belülről.
Mondd csak, Bajnoknő, mi motivál egy látszólag épelméjű lányt arra, hogy azért eddzen napi nyolc-tíz órát, hogy előbb érjen a falhoz, mint egy másik kettyós?
Ezt kérdezted rosszcsont arckifejezéssel, amiről sosem tudtam eldönteni, mit is takar pontosan.
Mellesleg már az épelméjűség vélelmezése is dicséretnek minősült.
Nem értetted, és mivel nem szeretted, hogy nem érted, izgatott, miért tettem én, vagy teszünk mi, sportolók ilyet.
Eltelt azóta sok idő, más lett fontos, az élet más feladatok elé állított. Néha már én sem tudom biztosan, miért is volt olyan lényeges, hogy megnyerjek egy-egy versenyt, csak azt tudom, hogy a munka, amit a sportba fektettem egy bizonyos eredmény elérése érdekében, azóta is keretben tartja az életemet. És szerintem ez a lényeg.
Hogy fontos megszabadulni a negatív gondolatoktól, érzelmektől, indulatoktól pedig olyan aktuális – bár bizonyára mindig is az volt –, hogy ki kellene óriásplakátolni, hogy mindenki gondolkozzon el rajta.
Ülök az íróasztalnál, és írok rólad, neked. És azt érzem, kevés. Azt érzem, okoskodás, és talán nem is így kellene, mert nincs benne az a melegség, ami mindig is körülvett mindnyájunkat, akiket a barátságodba fogadtál. milyen is volt, amikor bajban voltam, és hozzád fordultam jó tanácsért. És milyen volt, amikor csak egy-egy előadásodat hallgattam.
Amikor először találkoztunk, épp másodéves voltam az egyetemen, és kiderült, lesz Popper-előadás, speckolban, ami annyit tesz, nem kötelező, de felvehető. Késő délután volt, dugig az előadóterem.
Én szokás szerint az első sorban ültem, no nem azért, mintha annyira szorgalmas vagy stréber lettem volna, hanem mert ott volt némi esély rá, hogy ne beszélgessek, ha szem előtt vagyok az előadás közben.
Féltékenység volt a téma. Hogy jön a testvér, és a nagyobbik bizony furán fogadja. Hogy féltékeny, és ezért kiviselkedi magát.
Rám néztél a nagy szemüveged felett, és azt kérdezted:
„Mondja, drága, maga férjnél van?”
Nem voltam visszahúzódó alkat sosem, de alig bírtam elrebegni egy igent, úgy meg voltam tisztelve attól, hogy megszólítottál.
Nos, ha a férje hazaállítana egy szép napon egy három évvel fiatalabb nővel, és azt mondaná: Én titeket egyformán szeretlek, játsszatok szépen, mit érezne? Nem lenne féltékeny?
Megértettük, megértettem, hogy mindaz, amit a gyerek, a nagyobbik érez, helyénvaló, és nem szabad elnyomni.
Fontos dolgok ezek, tudtam akkor is, ma is így érzem.
Aztán, amikor megbicsaklott az életem, pont azt és pont olyat mondtál, amibe bele lehetett kapaszkodni: „Kellene neked valami, ami lenyugtat. Nem meg, hanem le. Megtanítalak jógázni.”
Sosem érdekeltek a statikus ügyek, nekem a meditáció is mozgásos létforma, vízben, szárazföldön egyaránt csak mozogva tudok elmélyülni. Próbálkoztam a jógával is, persze. Borzalmasan untam, de hát, ha engem személyesen Popper Péter tanít majd meg jógázni, az biztosan ütős lesz.
Az is lett, de egészen más aspektusból.
Sportolók között nőttem fel, köztük éltem, magam is az voltam. Nem jelentett semmi különöset, hogy valaki gyakorlatokat fog mutatni nekem, ám
Elnevetted magad, és azt mondtad, talán cseréljünk helyet, és tanítsalak meg én téged úgy mozogni, ahogy én tudok.
Aztán úsztunk a Dunában, Lurkó kutya is velünk volt, és jó volt, csak egyszerűen jó volt a vízben lenni, veletek lenni, egyáltalán lenni. Ez is a jó birtoklása, és látod, elkísér akkor is, ha már egy másik dimenzióban vagy, akkor is itt vagy velünk bármikor, amikor szeretnénk.
Csak úgy, mert beszélünk rólad, csak úgy, mert Csak akkor, amikor valamiért az jut eszembe, de jó lenne megkérdezni erről-arról a véleményedet.
És most is, mert épp emlékezünk.
Tegnap elmentem délután a fodrászhoz, vittem a könyvet magammal, a Tűnődések napról napra címűt, hogy tudjak írni, míg várakozom.
Van egy fotó a könyv tetején rólad, olyan péteres, egyike a kedvenc képeimnek, bizonyára azért került a borítóra, mert a kiadó is ezt szerette. És miközben vártam, ketten is megálltak, és végigsimítottak. „Popper, imádom!” – mondta az egyik, „Jaj de jó, szeretem őt!” – mondta a másik.
Nincs ehhez mit hozzáfűzni.
Vagy ha igen, akkor talán az:
Lehetne írni még sok mindenről sokáig. Hogy ugyan vajon mit szólnál mindahhoz, ami azóta történt, hogy vajon szeretnéd-e az írásaimat, és még sok mást is, talán majd máskor azt is megbeszélhetjük. Meg Roziról is mesélnék, az unokámról.
Idézettel kezdtem, legyen hát a vége is egy idézet:
Az ember… életének valószínűleg csak annyi az értelme és feladata, hogy némi fényt gyújtson a létezés sötétségébe, fényt – akármilyen picit is – vigyen a kapcsolataiba, s egy kis melegséget, mert a világűrben nagyon hideg van.
Ezt is csak úgy kinyitottam, és szeretném hinni, hogy amiről beszéltem, amit elmondtam, fényt és melegséget visz, nemcsak hozzád, hanem mindenkihez, aki itt van, hogy ne legyen olyan nagyon hideg nekünk ez a világ.
Kiemelt kép: Smagpictures.com / Tamás Máté
