A gyerekek kicsik ugyan, de egyáltalán nem buták, miképpen ezt a következő sztori is illusztrálja.
Gáborka harmadikos-negyedikes lehetett. Nagyon jó fej, okos vicces, igazi egyéniség. Van, aki már egészen kicsi korában az. Mindig elcsodálkozom, ha azt mondják, minden gyerek egyforma, különösen újszülött korban.
Tudom, nem szép dolog, de nekem mindig vannak kedvenceim. Olyanok, akik valamiért közel állnak a szívemhez. Nos, Gábor közéjük tartozott; és persze tartozik ma is, habár rég „kinőtt” engem… 83-ban született, vagyis ma már 35 éves, hozzám meg 18 éves korukig járnak a gyerekek.
Történetünk idején viszont még messze voltunk attól, hogy más, felnőtt orvost kelljen választania.
Február tájékán jártunk, kitör a farsangi láz, ilyen kor bölcsődében, óvodában, iskolában évről évre ki kell találni és el kell készíteni a gyerek aktuális, vágyott jelmezét. Téma ez a rendelőben is, ahol sok minden szóba kerül, ami fontos egy-egy betegemnek.
A divattól függően Néha még tanácsot is kérnek, ha olyan jelmezre vágyik a gyerek, amiben segíteni tudok – fonendoszkóp, spatula, orvosi táska, vagy épp aranyérem az úszóbajnok nyakába.
Térjünk azonban vissza az alaptörténethez.
Általános iskola alsó tagozatában Gáborkám úgy dönt, ő bizony már nagyfiú, és nem szeretne részt venni olyan dedós ügyben, mint a farsang. A szülők jó fejek, nem vitatkoznak, belegyeznek a dologba, és nem készül el az évi esedékes jelmez.
Elérkezik a nagy nap. Verseny is van, természetesen, hogy kinek lett a legjobb, legszebb, legötletesebb a jelmeze. Vonulnak be a gyerekek a tornaterembe, a dobogóhoz.
– Én vagyok Hófehérke.
– Én meg orvos vagyok.
– Én az egyik csillagközi harcos.
A mezőny közepe táján felmegy egy fiúcska, zöld köpenyt visel és sárga sapkát.
Meghajol és azt mondja:
– Én vagyok a spenót tükörtojással.
Megtapsolják.
Gábor áll a fal mellett a saját ruhájában, és egyre inkább azt érzi, rosszul döntött, hogy kimarad.
Javában tart a bemutató, jó néhányan vannak még hátra. Gábor elkéri az osztálytárs sárga sapkáját, és beáll a sor végére.
Felmegy a dobogóra, meghajol, és azt mondja:
– Én a második tányér spenót vagyok tükörtojással, de elfogyott a spenót.
Taps, nevetés. Kreativitásból szerintem csillagos ötös.
A történet akár happy endes is lehetne, ha nem úgy jutott volna a tudomásomra, hogy apuka, egyébként jó barátom, nem őrjöngve érkezik a hírrel: a gyerek intőt kapott, mondván, fegyelmezetlen volt.
Azt akarták tudni a szülei, nekem mi a véleményem minderről.
Hát, az egészen biztos, hogy ilyen ötletért és megoldásért nem intés dukál.
