Mi a szemtükör eláradását igazán nagyra értékeljük. Komolyan. Minden megbecsülésünk. Csodálatunkat fejezzük ki, állunk vigyázva, és óvatosan vakarózunk, mint Sanyika a kisdobosavatáson (körömmel, véresre). Mi magunk is gyakoroljuk a dolgot, nem kell akarni se, magától kezd csorogni a könny, ide és oda megy az arc őzike szarta szántóföldjén, besózza a szájunk szélét. A legszebb női sírást Szegeden hallottuk, valamikor a nyolcvanas években, az éjbe borult Kossuth Lajos sugárúton, a gázgyár körül táncoltak a hársfák.
Egy nagy, nyári zokogás volt. Hangok is tartoztak hozzá, és pedig így hallatszottak, ne hagyj el, kérlek, ne hagyj el, majd a kitartott, brühühü. Nem tudtunk mozdulni. Talán jogos volt az elhagyás, ezt a mi félittas pozíciónkból eldönteni nehéz is lett volna, de hogy ilyen szépen, szívhez szólóan kérni még embert nem hallottunk, az bizonyos. Lehet, hogy akkor lett az emberi sírás – a könny – igazi, kiapadhatatlan témánk, amiről írtunk bonyodalmas regényt is, és éppen írunk egy másikat, és egyébként is gyakoroljuk. Szoktunk, na. Mozi, színház, szerelmeskedés után, Barátok közt. Sőt, már a gyereknél megtanultuk, melyik a sunyi ordítás, ami nem jár bajjal, fájdalommal. Gyorsan megtanultuk, egy-két hét alatt, hamarabb, mint a pelenkázást, hogy melyik a fájdalmas, veszedelmes hüppögés. Azt is megtanultuk aztán, hogy lehet befelé folyatni. Tudjuk, lehet. Ha befelé sír az ember, és akkor hová hull a könnye. Sós lesz a szív végül, nem? Sós, tartósítva valamelyest, fürdik a szomorúságban, abban dobálja szegény magát. És akkor most eljött a vasárnap. Volt némi remény. Nem volt a bizakodás eleve legyilkolva, nem volt kifosztva a bolt, a kamra. És lehetett, igenis lehetett gondolni valami jóra. Aztán. Aztán egyre nagyobb lett a csönd, egyre erősebben lett megharapva a száj, oké, mi ezt nem ragozzuk tovább, mert majd lesz más, rosszabb, jobb, ki tudja azt, viszont elkezdte a másik. Azt kezdte el, hogy sírt. Nem sírós különben, befelé csinálja, és attól különben, csak mondom, gyanútlanná válhat az ember. Mondom, sírni kezdett, de mint az ég. Mi azóta, pedig eltelt négy nap, és időztünk már az esti balkonon is, amit teleültettünk virággal, halljuk a sírást. Itt is voltak hangok. Volt szó. Azt mondta zokogva, most vesztettem el őket. A gyerekeire gondolt, akik, megmondták, el fognak innen (hazájuk) menni.
Kiemelt kép: Francis Montague Holl – Én vagyok a feltámadás és az élet (részlet)
