Kedves Kollégák, szinte mindőtöket ismerem személyesen is – akár szegről-végről, akár egész közelről, hiszen tíz szép évet töltöttem a Magyar Nemzet munkatársaként, és ezért a tíz évért mindig hálás leszek.
Amit veletek csináltak, azt nem lehet csinálni. Illetve: lehetni éppen lehet, csak nem szabad. Illetve, a fene megeszi, még szabadni is szabad. Na, ezért vagyok dühös.
Hogy emberek ennyire nem tudják, mi van a kezükben. Simicska Lajosra gondolok, ki másra? Aki, ha jóban van Orbán Viktorral, akkor a lapja elsődleges feladata, hogy Orbán Viktor szekerét tolja. Ha meg összevész Orbán Viktorral (ugyanis nem lophat nyerhet haveri közbeszerzéseken már többet, hiszen Mészáros lett az új Simicska), akkor rájön, micsoda is a miniszterelnök valójában, és onnan kezdve megbuktatni akarja.
És a gond ezzel az, hogy más nem számít. Hogy szerinte kizárólag az ő személyes ügye a kezében levő újság, a személyes vendettájának az eszköze, és semmi más, és semmi több. Azt gondolja, hogy megtehet bármit, csak mert nála a buksza. Ezért ha felsül, nem azt mondja, hogy „oké, ez így nekem nem jó, keressünk valami megoldást, hogyan maradhatna fenn az újság”, hanem azt, hogy „ennyi volt, el lehet menni haza”.
Undorító.
Most, hogy beszéltem néhányótokkal, nem múlik a gombóc a torkomból. Méltán érzitek magatokat leforrázva, megalázva.
A Magyar Nemzet, mint a többi nagy múltú és komoly lap, egyszerre műhely és termék. Persze, hogy tudtuk, persze, hogy tudtátok, milyen ember a tulaj és hogy nagyjából mit akar. De attól még a lap olyan szellemi-kulturális entitás volt, ami hozzánk tartozott, mindannyiunkhoz, aminek tehát a létezése is meg a nemlétezése is közügy.
Amiben nagyon sok kiváló szakembernek volt nagyon sok munkája.
Nem beszélve arról, hogy a média az állampolgár szeme és füle – és ha leépítik és bezárják és karcsúsítják és elveszejtik, akkor az állampolgárok fognak megvakulni és megsüketülni.
Rohadtul sajnálom, ami most történik.
Állati szomorú vagyok, és együttérzek veletek, srácok.
