Amióta lelepleztem az élettársam valódi szándékait, én vagyok az úr a háznál. Nem tud mit kezdeni retorikai trükkjeimmel, szemmel láthatóan eszköztelen az érveléseimmel szemben, azzal, hogy kőkeményen a képébe mondom a fájó igazságot, és nem hagyom magam ugráltatni. Már rögtön ébredés után kipróbáltam, amikor – arra hivatkozva, hogy ő éppen fogat mos -, megkért, csináljak egy kávét.
– Te Soros kottájából játszol – feleltem.
– Mi van? – kérdezte.
– Ne játszd itt nekem az ártatlant! Nem csinálok kávét, mert egymillió embert akarsz betelepíteni Afrikából.
– Csinálj, kérlek, egy kávét – ismételte meg, mint aki meg se hallja, amit mondok.
– Soros kottájából játszol, és tönkre akarod tenni Magyarországot és a magyar kultúrát.
Még kétszer próbálkozott, és viszont mind a kétszer ugyanazt feleltem, és végül természetesen győztem, megcsinálta a kávét, amit nekem már csak el kellett fogyasztanom jóízűen. Ezután arra kért, vigyem le a szemetet. Mondtam neki, hogy nem viszem le.
– Miért nem? – kérdezte.
– Mert le akarod bontani a határzárat és bevándorlóországot akarsz csinálni a hazámból.
– Én csak azt szerettem volna kérni tőled, hogy vidd le a szemetet – mondta szánalmas erőlködéssel.
– Ide figyelj – feleltem –, ha le akarod bontani a határzárat, csak tessék, próbálkozzál, de én ezt nem fogom hagyni, ezt meg fogom akadályozni, mert ez felháborító.
– Mi a felháborító?
– Hát ez!
– Micsoda?
– Nem nyitok vitát!
– És a szemetet nem vinnéd le?
– Még egyszer mondom, te Soros kottájából játszol – emeltem fel a hangomat ellentmondást nem tűrően.
Tanácstalanul álldogált egy ideig az ajtóban, aztán nem tehetett mást, levitte a szemetet.
