Az Y generáció tagjai átlag napi 11 órát töltenek az okoseszközeikkel, ezt mérte a Nielsen.
Iszonyú szám, csaknem a fél nap! És ha belevesszük, hogy hat-nyolc órát alszunk, akkor az éber napunk nagy részéről beszélünk már. Gyakorlatilag teljesen áttettük székhelyünket a virtualitásba.
Ráadásul az idősebbek is rákattantak a gépekre, én is a napon nagy részét online töltöm. Így hallgatok zenét, így dolgozom, így kommunikálok. Lehet, nekem több is napi 11 óránál a mérlegem. És amit sose hittem: már én is többet kommunikálok neten, mint személyesen. És emiatt Még én is, aki képes vagyok elmerülni, sokkal hamarabb leszek nyugtalan és ideges, kevesebb ideig tudok koncentrálni, meg kell nézzem, üzent-e ez és ez, jött-e válasz, látta-e a Fontos Partner a levelemet, hányan nézték a cikkem, stb. Régen zenét is nyugodtabban hallgattam, most belecsörög az üzenetjel, megszakítja a telefon, holott nem veszem fel, de máris ideges vagyok, ez nem ér, Újdonsült dél-koreai ismerőseimmel beszélgetve még jobban megijedek: ott, a jóléti paradicsomban (persze hamis a kép) már komoly viták, kutatások és elemzések tárgyát képezi az örök online lét veszélyessége, egyre többen csavarodnak (szó szerint is) bele az folytonos elérhetőség és ugraszthatóság okozta félelembe, abba az egyre terebélyesedő rettegésbe, hogy valamiről végzetesen lemaradnak. A parába, hogy ezer felé kellene koncentrálni, erről is kellene tudni meg arról is, erre is kellene figyelni meg arra is, de nem megy, egyszerűen nem megy. Hogy is lehetne: egy ponton túl ez életveszélyes ringlispíl, csak kizuhanni lehet.
A stresszbetegségek korát éljük, és nem lehet védekezni. (Jó a Slow Life hívők megpróbálják, de nekik van asszisztenciájuk vagy eleve olyan anyagi helyzetük, hogy ne legyenek kiszolgáltatva az állandó készenlét kívánalmának.)
Ám a legszomorúbb hozománya az egésznek az, hogy durván befolyásolja a párkapcsolatok világát is mindez. régi nagy probléma, a Tinder pár másodperc alatti döntést kicsikaró, csak a külsőségekre fókuszáló „társ” keresése is tragikus, a másik súlyos hozomány pedig az érzések olcsósítása.
Vegyük például a közelgő Valentin napot! Mi volt eddig? Vagy vettünk ajándékot egymásnak, vagy nem. (Én nem, és ezzel a hatvan százalék nemvalentinozók körébe tartozom, de el tudom fogadni, ha valakinek ez szép és fontos ünnep.) Most viszont állok a drogériában, és könnyezem a nevetéstől. A pár évvel ezelőtti dömpinghez képest csak egy csóró kis polc van a Valentin napi ajándékoknak, egyik szebb, mint a másik. talán azon kimutatás miatt, hogy hazánkban (is) egyre kevesebbet áldoznak rá a párok. (Bár ez lehet azért is, hogy azt gondolják a férfiak, ha már gyémántot nem tudnak a szeretett nőnek venni, mással csak lúzernek tűnnének.)
Persze számomra eddig is nagy kérdés volt, ki örülne egy béna, műanyag szív formájú képkeretnek? Vagy a másik kedvencemnek, a minipárnának, ami szívalakú ugyan, ám tüdőszínű és szőrös? Vagy ez már egy számomra értelmezhetetlen és összetett üzenet?
Néhány oldszkúl ünneplő talán ráfanyalodik ezekre a cukiságokra, de általánosságban azért mégis Képet és valami kedveset még azok is küldenek a másiknak, akik utálják az egészet. Maximum odaírják, hogy őket ez nem izgatja, ők nevetnek ezen, de azért mégis… Mert mondjuk egy kezdődő románcnál igencsak vízválasztó lehet, hogy a leendő kérő miképp viszonyul a szerelem ünnepéhez. Mert ezek az ajándéknak tűnő valamik ugyanúgy lehetnek kapcsolat-, illetve bimbózó szerelem gyilkos dolgok, hacsak nem viccből tornyozzák a vágy tárgya elé. mosolya és a körítés nem hagyott kétséget afelől, hogy nem, ebben nincs irónia, ez komolyan van gondolva. Mert itt a szándék lehet a kulcs, hisz egyszer kaptam „hógömböt”, a giccsek királyát, amiből megfordítva csillogó szívek szitáltak, és amibe a lovag a saját képét tette bele, és azon viszont nevettem, hiszen a maga abszurditásában gyönyörű volt.
Láttam olyat is, hogy – mivel az ismerkedő, közeledő két ember még csak tapogatózott egymás felé – a nő határozottan megsértődött, hogy nem kapott legalább egy szál virágot, holott addig megvetően nyilatkozott a „nyálas baromságokról, az értelmetlen csöpögéstől”. Ám egy átküldött ízléstelen rózsacsokor-gif strasszos felirattal, hogy is lehet mellényúlás, ha a másik nem vevő az ilyesmire. Vagy számunkra derül ki ízlésének egy új, riasztó oldala, amit semmiképp nem szeretnénk a jövőben kiszolgálni.
De mindegy is, a lényeg az, hogy jobban örülnék akármilyen idióta piros kismacinak ‘imádlak’ felirattal, mint egy neten odadobott képnek. Mert valahogy mindenből ez lett: egy béna üzenet, születésnapra és karácsonyra igazi nyálzuhatagként, nem is gondolva egymásra. Minden, És csodálkozunk, hogy magányosabbnak érezzük magunkat, mint valaha, holott több ezer ismerős mosolyog vissza ránk. És hogy mások kapcsolata, szerelme sokkal szebbnek, rózsásabbnak tűnik a képeken, mint a mi reális, kéznél lévő sajátunk. Hiába posztoltunk egy igazán grandiózus, rózsaszín hazugságot róla.
Kiemelt kép: Thinkstock
