Meglátogatta Montevideóból a fess öregfiú, egyidősek, hetven, kábé ő is annyi. Unokatestvérek, történtek velük dolgok, és magyarok is. Meg sok más származási tényező, közbesurranó vér, mindegy, az anyanyelv magyar. Jár-kel a lakásban a vendég, képeket nézeget, albumokat lapozgat, egyszerre azt mondja, nő. Nő! Menjenek el nőt találni neki. Most! Azonnal. Közbevetőleg, lehet-e nőt találni, valószínűleg nem, szerezni sem lehet, és férfit se lehet találni, mert ha kiderül, ő az igazi, akkor az nem találás, szerzés, hanem sors, ha pedig lesz egy valamilyen fűszeres, ízetlen, kaland, az sem találás, hanem pótcselekvés. Szaharin. Cikória. Mankó. Satöbbi. Be lett aztán a montevideói vendég mutatva egy héten át barna hölgynek, szőkének, vörösnek, szenvedélyesnek, üvegtekintetűnek, háziasszonynak, lustának, úszógumisnak, finomnak, félelmetesnek, nem. Finnyás! Édes öregem, menjél te vissza a jó Uruguayodba, ott válogassál. (Mb. Bébé, Lukács fürdő, Iskola a határon, regénykezdet).
Éjszaka aztán átkopogtat a házigazdához, eszébe jutott valaki. Na, és ki? A Berger Irén. Adja oda a laptopot, utánanéz. Eszébe jutott az Irén, és kattintással utána jár, megkeresi. Persze, de a Berger Irént mikor látta utoljára? Negyvenhárom és fél éve. Apukám, ha ezt, de különben tessék, itt a laptop, szörfölj, keresgess. A vendéglátó úgy aludt bele a csöndes, újlipóti estbe, hogy hallotta a montevideói unokatestvér még mindig kattintgat, aztán mintha beszélgetett volna. Reggel a konyhában találta, a kávét kavargatta, Veronában él, mondta. Atyám, te megtaláltad Berger Irént?! Megtaláltam, kérlek. Skypoltunk is, kérlek. Szép a hangja, mély, rekedtes még mindig. De… miről? Megkérdeztem, elhízott-e. És? Kérdezte, kopasz vagyok-e. És? Ő nem hízott el egyáltalán, én, láthatod, kopasz nem vagyok, megnéztünk egymást, integettünk, venni kellene egy jegyet. Hová? Veronába, kistestvér, pontosan. Még este elutazott, elszállt a csizma fölé. Három napig volt oda, aztán visszaérkezett Pestre. Kisimult volt, nyugodt, szivarozott. Na, milyen volt Verona? Verona?! Nem ott voltál? Ja, a várost nem láttam. Rossz volt az idő? Gyönyörű idő volt! Napsütés, szánsájn, mézzel volt leöntve az ég, de. Akkor meg? A három nap alatt ki sem mozdultunk a hotelből, kérlek. Aha. Így történt, hogy a montevideói unokaöcs néhány hét múlva Veronába költözött. A Berger Irénhez. Összeházasodtak. Eltelt vagy fél év, mire lap jött Újlipótba. Azt írta az unokaöcs, hogy végre látta a várost is. Veronát! Elég szép hely, most már szeretné a testvérének is megmutatni!
Kiemelt kép: Bernardo Bellotto, il Canaletto – Verona és az Adige folyó látképe az Új hídról
