Összejöttek, mint föld az éggel. Szikrázott a lelki petárda, volt hintaszékezés, örömóda a paplan alatt, reggeli testköltészet, mindenféle-fajta jóság. Ébren érte őket a hajnal, kitáncoltak a piacra, elcsúszott a reggeli gyomorkeserű, rájuk lelt a fokhagymás lángos, a férfi a kínainál meglátott egy női garbót. Nem is volt próbálgatás. Megvette, mint novemberi szél az őszi levelet. Mivel ez egy rendes, hétköznapi szappanopera volt, telt tovább az életük, szorgalom, magatartás kiváló. Gyakorlati óra, négyes, négyes alá. Adtak kölcsön egymásnak, fizettek ebédeket, ez a színházba vett jegyet, az a gyilkos, kanadai szaunába váltott bilétát. Pazar volt. Egyenjogúság, megbecsülés, respekt. Kéz a kézben sétafikáltak a körúton, baljós mellékutcában, parkban, erdőben. A következő meglepetés a WestEndből jött, és, micsoda vakmerőség!, egy szoknya volt.
A férfi azt is úgy vette meg, mint tavaszi föld a zöldet, hallelúja, szánsájn. Teszik? Ó, nagyon! Milyen nagyszerű is ez, eltalálni ízlést, méretet, eltalálni, amit egyénként a legnehezebb, és a ruhaajándékozás már-már megoldhatatlan problémája, hogy tudniillik amikor megkapja a nő a fényes opust, úgy szól némi hallgatás után, tetszik, nem, bocsánat, rettenetesen tetszik, de… de, mondd, mihez vegyem fel?! Jaj, hiszen a férfi eddig nem tud gondolkodni. Ekkora belátása neki nincsen, hogy mihez. Tudhatja bármelyik Napóleon, Chaplin, Einstein a nő ruhatárát?! Az aktuálisat? A női test igazi, nagy apály-dagály történet, most fogyókúra zajlik, önkínzás, most kicsi följött rá, ide, meg ide, picsába, szereti a kacsazsírt kiskanállal, na és? A női test mobilabb, mint a legmobilabb Duna-gát. Alig lehetséges követni a változást. Lehetne sztreccses kezeslábast venni, de biztosan félreértené. Internetről NASA-űrruha? Nem, dehogy. Mert a férfi okosabb volt, mint a hajnali Nap, kitalálta. Dekoráció! Bűvös, gyönyörűen zörgő nyakláncot szerzett be. Zöld, sárga, bíbor kövek, középárfekvés. Mondta a munkahelyén Pirike, kettes asztal, tényleg, mintha igazi lenne. Amikor eljött az alkalom, semmi különöset nem akarva, a kezét meg nem kérve, satöbbi, átnyújtotta. Az ajándékot kicsomagolták. Kiemelték a díszdobozából. Fénybe tartották. Vizsgálták. Tetszik? Ó nagyon, elbűvölő. Komolyan? A legkomolyabban! És mikor veszed föl? Úgy csillant a férfire a szempár, mint az egyik zöld kő, soha. Hogy, nem értem. Soha nem fogom hordani. És a kabátzsebbe csúsztatta. A férfi pedig nyomban megértette, többé nem vehet ajándékot neki. Pontosítsunk. Egyedül már biztosan nem.
Kiemelt kép: Tiziano : Vénusz és az orgonista. Plusz Cupido
