Poszt ITT
Budapest, 2013. szeptember 21.
Menotti A telefon című operájának díszlete a Magyar Állami Operaház előtt 2013. szeptember 21-én.
MTI Fotó: Marjai János

Karafiáth: Mutatom, honnan vetettük a mélybe magunkat részegen

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2017. 11. 22. 16:33

És azt is elárulja, ki miatt tették ezt. Az ok: Ady Endre, ki ma száznegyven éve született.
Korábban a témában:

“Ha Ady ma élne, rock ‘n’ roll sztár lenne” – írta róla Kemény István költő. Én pedig továbbmegyek, és azt mondom: Ady ma is él, és bizony, sztár, még ha csillogása nem a mostanában megszokott bizsucsillogás is. Ady állócsillag, és nem pusztán irodalmi figura (noha az is elég lenne), hanem élő, lélegző, hozzánk szóló alkotó és ember. Nagyon nem régi, nagyon nem avítt, nagyon nem csak iskolai ünnepségeken kell ünneplőben szavalni. Ma, a 140. születésnapján sem port törölni gyűlünk össze.

Eleven emlékek idéződnek fel, a bennünk beszélő, visszhangzó költő. A legendák hőse. Akinek alakja összefonódik a régi Pestről szóló mesékkel. Akinek a tekintete unikális, soha senki nem nézett így. Nagy, sőt hatalmas szem, nem trükk, rád néz, te is tudod, ugye? Ez a nézést fogta meg Wilhelm Droste-ot is, aki tanárként és fordítóként, illetve Ady szellemiségének megidézőjeként most is azon munkálkodik, hogy a legenda tovább éljen.

„Ady az irodalmi nagy szerelmem. És érdekes módon egy fényképébe lettem szerelmes – mesél a kezdetekről – Hiszek a test nyelvében, a gesztusok üzenetében. Még egy szót nem tudtam magyarul, a kép mégis nagyon erőteljesen beszélt hozzám. Éreztem, hogy az ember, akiről készült, iszonyú nagy tudás birtokában van. E képen keresztül jutottam el a szövegeihez. És nem csalódtam. Mindmáig ő számomra a legfontosabb magyar író.”

Wilhelm Droste volt az, ki korábban az Andrássy úti Eckermannt megalapította, és ami azonos volt a hellyel, a Három Hollóval, ahol Ady tizenkét éven keresztül otthon volt.

“Nem csupán egy vendéglő volt számára – meséli Droste – hanem valóban ott volt a városi lakása is, egy kis fülkében húzta meg magát. Ehhez az ideához szerettem volna én is hűséges lenni, a helyet ennek a tradíciónak a szellemében működtetni. Egy idő után sajnos – épp az Andrássy út felkapottsága miatt egy divatüzlet költözött a helyünkre, ám most újra megpróbálunk egy póthazát csinálni Adynak – az Erzsébet hídnál. Hogy ez a hely is lehessen sok embernek a ’majdnem lakása’. Nappali, ami nemcsak kulturálisan működik, azaz nemcsak részt vehetsz egy bulin vagy egy felolvasáson, hanem univerzális élettérré válhat. Egy kicsit könnyebb hellyé, mint ez az ország. Szeretnénk összehozni a különféle korosztályokat, és szeretnénk politikailag is szellemi központtá válni, ahol végre nem el- és kikerüljük egymást, hanem valóban találkozhatunk. A nagy vágyam, hogy egy élő Ady múzeummá váljunk.”

Ennek jegyében ma este nyílik újra a hely, és veszi kezdetét egy egyhetes Ady-fesztivál, a legnevesebb és legizgalmasabb közreműködőkkel. Fellép többek között Tolnai Ottó, Víg Mihály, Parti Nagy Lajos,  és a Hanem zenekar is.

Fotó: Karafiáth Orsolya

A régi kávézóból egyébként egyenes kilátás nyílt a szfinxre, ahonnan – legalábbis Krúdy krónikája szerint – a részeg Ady egyszer lebucskázott. Kedvencünk volt ez a sztori, a lebucskázó-rituálénk alapja. Évekig ez lett ugyanis a programunk a történet megismerése után, ha a belvárosban ittunk. Lett légyen nyári hőség vagy téli hideg, berúgva megpróbáltunk felkapaszkodni az állat hátára, majd a lehető legkisebb sérüléssel leesni róla. Kis Adyk voltunk ilyenkor, zsenik, a képzeletünkben. Egyébként ma is azt mondom, hogy a bálványaink árulkodnak rólunk. Nem is tudom, mikor maradtak el ezek a pátoszos esések. Az új helyen hatalmas üvegablakok nyílnak a hídra és a templomra, nyers kövek és zsúfolt út. A végletek. Ideális hely csak úgy ott lenni, csak úgy megidézni.

Amúgy nekem is megvannak a magam Ady-játékai, a kis személyes profán, amitől sokkal könnyebben szerethetőek még a legnagyobbak is. Világos, ugye, hogy nyilvánosan játszani sem lehet akárkivel: ha nincs meg a közös, a zsigeri, a mindenki által ismert, nem működik a felismerősdi. De Ady még a kevésbé kiművelt fejekben is működik: elég pár skicc és megvan a figura, a karikaturisták kedvence.

Pár éve egy irodalmi fesztiválra készülvén gondban voltam. Valami szórakoztatót kértek tőlem, én meg egy nagy lélektani munkában voltam, más idegállapotban. Akkor bukott elém egy igen rossz vicc. Hogy hívnák Ady Endrét, ha sportolna? Body Endre. Tudom, tudom, és igen, én is így érzem, de mit tehettem volna, kibukott belőlem a röhögés. (Most is, hogy felidézem.) És innen nem volt megállás, végigelemeztem Ady művészetét a testedzés viszonylatában. Tudvalévő ugyanis, hogy legalább akkora sportember voltam, mint Ady lehetett, azaz a napi egyetlen sport a reggeli felülés, és karizmaimat is maximum poháremelgetéssel edzettem, és laza mozgásnak épp elég volt, hogy egyik kocsmából eloldalogtam a másikba. No de – és itt jött az ötlet – minden világfi titokban azért a kimunkált test csodálója, és ennek, mint minden elnyomott, elrejtett vágynak, tükröződnie kell a szövegekben. Hát, meg is találtam a bizonyítékokat arra, hogy Ady is szívesen áldozott volna a testedzés oltárán. Hogy mi lett volna számára az ideális? Elárulja a szóhasználata! Elsősorban talán a hosszútávfutás passzolt volna hozzá. Nézzük csak a Kocsiút az éjszakában kezdetű költeményt, melyben kiviláglik, hogy megtalálta és űzi is már a számára ideális mozgásformát, és edzőtársra is lelt: „Fut velem egy rossz szekér.” De ugyanígy a kislabdadobás sem idegen számára, gondoljunk csak a Föl-földobott kő című opuszra.

Tudományosan mind a mai napig nem cáfolták teóriámat.

Sosem felejtem el azt a jelmezbált, ahol a barátnőmmel Adynak és Lédának öltöztünk.

Fotó: Karafiáth Orsolya

És senki nem ismert fel minket, holott mindent beleadtunk. Nekem fehérre volt púderezve az arcom, és szerintem mesteri karikákat mélyítettem a szemem köré. Ideám szerint a már beteg, csüggedt és fáradt, szifiliszes Adyt igyekeztem életre kelteni. Sajnos, aki normális kalapot ígért, eltűnt, így szegény költő csak egy hippifejfedőt kapott, de még így sem voltam az igazi. A bot azt hivatott jelezni, hogy a lumpolástól alig állok a lábamon, a bajusz pedig azt, hogy férfi lennék. Sajnos sokakat megtévesztett a bajusz, véltek inkább egy fogyókúrán átesett Móricznak. És hát a Lédám se a klasszikus, nagydarab végzet asszonya volt, utólag azt gondolom, nem kellett volna a barátnőmnek ilyen nagyravágyónak lennie, és szimplán Dénes Zsófiának kellett volna neveznie magát.

Ma kicsit sajnálom, hogy már nem vagyok gimnazista, mert akkoriban minden évben elmentünk a költő szülőházához, Érdmindszentre, nagy műsorral és virágokkal emlékeztünk rá. Most csak emelem képzeletbeli Ady-kalapomat, és azt mondom, igyunk az egészségére, vörösbort, és olvassunk el legalább egy verset tőle. Vagy másszuk meg a szfinxet.

Kiemelt kép: MTI/Marjai János

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.