Gerlóczy: Csendben maradni

Nagy a csend Szegedi Csanád körül Magyarországon, miközben a tengerentúlon dokumentumfilm készült kalandos életéről Keep Quiet címmel. A filmben szerepel Csanád nagymamája, az interjút maga Csanád készítette az idős asszonnyal annak idején, amikor kiderült, hogy Csanádnak származása van. A nagymama azzal nyugtatja unokáját, ez – mármint a származásozás – mindig is így lesz, ez ellen tehetetlenek vagyunk, mire a lelkileg megtört bandavezér azt kérdezi, na de, nagyi, akkor mégis mit lehet tenni, mit tehet Magyarországon egy ember, akinek származása van?

Csendben maradni (keep quiet), feleli az asszony.

Szegedi Csanád, úgy tűnik, megfogadta nagymamája tanácsát. Csendben van, magyar csendben, mert máskülönben turnézik, haknizik, magyarázkodik, postacíme: 42026, Cannossa.

Miután megnéztem a filmet, eszembe jutott Gábor, Csanád egykori barátja és munkatársa, aki pár nappal korábban a Spinoza Házban járt, hogy elbeszélgessen Rangos Katalinnal. Meghallgattam. Reménykedtem abban, hogy Rangos felteszi neki a kérdést, azt a kérdést, amit Gábor is feltett szimpatizánsai előtt egy nagygyűlésen: hol van Szegedi Csanád? És hol van Szegedi Csanád?

Gábor elmondta, „amikor Szegedi Csanádnak úgymond a zsidó származása kiderült, akkor én tartottam egy sajtótájékoztatót, amelyben elmondtam, nagyon örülök, hogy ő itt van a pártunkban és nem azt nézzük, hogy kinek milyen a származása és nem is tartunk ilyen dolgokat nyilván, hanem azt, hogy ki mit tesz ezért a közösségért. Utána volt egy Európai Uniós vesztegetési ügy és ő maga döntött úgy, hogy eltávozik a pártból. Ez volt a döntő motívum.”

Mivel Magyarországon nagy a csend Szegedi Csanád körül, és valamiért a róla készült dokumentumfilmeket sem mutatják be, Gábor természetesen azt mond, amit akar, Csanád nem fogja kijavítani, mert Csanád megfogadta a nagymamája tanácsát.

Szegedi a filmben így mesél azokról a napokról:

„Minden reggel azt vártam, hogy felébredjek és hogy ez az egész csak egy rossz álom… Minthogyha az ember mondjuk halálosan beteg lenne, és azt várja, hogy felébredne és valaki mondja meg neki, hogy rossz a diagnózis. Nem igaz, hogy te halálosan beteg vagy… Utána egy káosz volt, minden gondolatomban, egyszerűen nem tudok hova lépni… És az autóból felhívtam a Jobbiknak a pártigazgatóját… Nem tudom, Gábor, mit csináljak? Kilépjek a Jobbikból? Gondolj bele, Csanád, veled az egész következő kampányt végig lehet csinálni. Gondolj bele, te zsidó származású vagy, de nem akármilyen zsidó származású, a te nagymamád egy auschwitzi holokauszt túlélő. Tudod, micsoda védelmet tud ez adni a Jobbiknak? Teljesen meg volt fordulva velem a világ. Hogy én legyek a Jobbik védőpajzsa?”

Gábor a Spinoza Ház színpadán arról is beszélt, hogy Csanád a barátja volt és nagyon sajnálja, hogy Csanád elhagyta a Jobbikot. Csanádról tudjuk, hogy azóta megváltozott, illetve változás alatt áll, ahogy a rabbi mondja, hosszú lesz ez az út. Csakhogy közben Gábor is megváltozott, erre tesz kísérletet, és azt kéri a Spinoza Ház közönségétől: „legalább azt az esélyt kapjam meg magamnak, hogy én is változhatok!”

Rendben van. Odabent a Spinózában, ahol kérdezni nem lehetett, ahol csak Rangos kérdezhette, Gábor elmondhatta, hogy meg szeretne változni, akármit elmondhatott, ahogyan azt is, hogy Csanád a barátja volt és nagyon sajnálja, ami történt.

Nem szeretném én ezt a csendet nagyon megzavarni, de volna pár kérdésem, amit Rangos elfelejtett feltenni. Ha Csanád megváltozott, és Gábor is megváltozott, és ők régen barátok voltak, és mindketten a jó irányba változtak, vajon Gábor miért nem keresi meg Csanádot? És Csanád? Ő vajon miért nem keresi Gábort? Hiszen látja, Gábor, vele ellentétben nincsen csendben, mindenki láthatja, hogy megváltozott. Mindenki megváltozott és megjavult, Csanád a származását kutatja, Gábor pedig néppártot épít, ahol nem számít, kinek milyen származása van, a két jó barát mégsem keresi egymást. Ugyan miért ne találna egymásra két régi jó barát ismét, ha mindkettőjük ugyanabba az irányba változott? Talán valaki hazudik? Talán mindketten?

Pár évvel ezelőtt egy izraeli tévétársaság már készített egy negyvenperces dokumentumfilmet Szegedi Csanád történetéről, amit azóta levettek az internetről, hiába keresem. Ebben a dokumentumfilmben Csanád elmeséli – ezt most szó szerint nem tudom idézni, de nehéz nem emlékezni rá – azokban a napokban, amikor kiderült róla, hogy származása van, két meg nem nevezett, de a szűk vezető maghoz tartozó párttársával egy autó felé sétáltak valami parkolóházban, és az egyikük azt mondta neki nevetve, Csanád, az lenne a legjobb, ha itt és most agyonlőnélek, és te újjászületnél magyarként. Szegedi abban a filmben azt állította, ekkor döntötte el, hogy kilép a pártból, mert ebben a pillanatban – akár egy derék magyar csendőr golyója – végigszaladt az agyán a gondolat, hogy olyasmiért lőnék agyon, amiről nem tehet, agyonlőnék azért, mert neki származása van.

Ha Rangos látta volna ezt a filmet, megkérdezhette volna Vonát, mit gondol erről. De a film már nincs fent az interneten, az amerikai dokumentumfilmben pedig Szegedi nem meséli el ezt a történetet. Talán már többet tud arról a csendről, amire szüksége van.

Gábor a Spinoza Házban mesélt a gárdáról is.

„A gárda nem azért jött létre, amivé a sajtóban vált. Az alapvető idea, ami előttünk lebegett akkoriban az az volt, hogy svájci mintára vagy amerikai mintára legyen egy olyan önkéntes szervezet, mint mondjuk Amerikában a Nemzeti Gárda… Ez nem egy ilyen szélsőjobboldali dolognak indult… Aztán azzá lett az emberek fejében.”

Ugyanerről Szegedi Csanád a Kepp Quiet-ben ezt mondja:

„Alternatív hatalmi rend lettünk volna Magyarországon…Olyan szimbólumokkal, amik nem a nyilas, náci szimbólumok voltak, de nagyon hasonlítottak rá… Pontosan tudtuk, hogy félelmet kelt, de ugyanakkor fel voltunk készülve, hogy a kommunikációban meg tudjuk védeni ezeket, és teljesen ártatlan módon tudjuk azt mondani, hát ki akar itt félelmet kelteni? Senki, ezek teljesen ártatlan szimbólumok. Ki az, aki fél egy magyar, paraszti népviselettől? Skinheadek, akkori skinheadek, fegyverimádó emberek. Abból a szempontból nagyon opportunisták voltunk, hogy nem érdekes, hadd jöjjenek. Úgy engedtük ki a szellemet a palackból, az indulatokat, hogy a következményekkel nem számoltunk.”

Szegedi Csanád a film végén megérkezik Auschwitzba. Ott áll a krematórium romjai előtt és tátott szájjal csodálkozik: hát igaz. Valóban igaz, hogy agyonlőnék, elégetnék őt. Olyannyira megrendül, hogy még hazudni sem tud, elfelejt megemlékezni mindazokról, akik ellen a társadalmat hergelte, mert nem az derült ki róla, hogy cigány vagy fogyatékos, meleg vagy másképp gondolkodó, és ebben a pillanatban feltárul történetének legfontosabb tanulsága, ez a mérhetetlenül ostoba, reménytelenül üres és céltalan emberi önzés.

Gábor pedig eközben járja az országot, mosolyog, mesél.

Nagyon jól tudja, mi a dolga: csendben maradni.

Kiemelt kép: MTI/EPA/Andrzej Grygiel