Nem láttam minden írást és kommentet a Sárosdi-Marton ügyről, de amit sikerült olvasnom, épp elég volt ahhoz, hogy lássam: Eredendően ez két ember ügye (volt), mindaddig, amíg Sárosdi Lilla nyilvánosságra nem hozta, le nem porolta kettejük egykori, igencsak elvarratlan ügyét.
Ettől kezdve olybá lett az ország, mintha egy láthatatlan kéz lehúzott volna egy mindent beborító és elfedő szőnyeget a „társadalomról”, az összes piszok előkerült, amit az elmúlt években, évtizedekben alásöpörtek. Bevallom, kezdtem rosszul érezni magam ebben az országban.
Értelmiségiekről volt szó, tanult, pozícióban lévő, vagy egykor pozícióban volt emberekről, olyanokról, akiket önkéntelenül, zsigerből jövően tiszteltem. Olyanokról, akikkel hosszú ideje azonos szellemi közegben éltem és munkálkodtam. Ebben benne vannak azok a művészvilágból ismert kommentelők is, akik hol okoskodva, hol okosan érvelve, hol pedig ordenáré módon, hetykén, stílustalanul, cinikusan és magukból kifordulva vetették oda kommentjeiket, hol az egyik, hol a másik fél „igazsága” mellett.
A művészvilágon túl szóba kerültek a különféle vezető tisztségben lévő, vállalatoknál és cégeknél „abúzusos” helyzetben pöffeszkedő urak is, a akik épp a munkanélküliségüket próbálják megszüntetni a munkaerőpiacon kofaként alkudozó férfiak standjának sokat használt asztalánál.
És csak sorolták, sorolták az értelmiségi észosztók: kérem, ilyen ez az ország, ne tessék ítélkezni a hírbe hozott rendező fölött, vagy bárhol másutt, ahol úgy hozta a helyzet, hogy kettesben kényszerült maradni egy nagyhatalmú, lassan golyóéretlenné váló, ám friss húsra még igencsak éhes úrral.
Ezekben a kommentekben jobbára megjelent a cinkosság, az, hogy „abban a helyzetben” más sem viselkedett volna másképp, ilyenek vagyunk mi mind, ilyenek a férfiak, mindent és mindenkit akarnak, és ha „ilyen” helyzetben vannak, simán megteszik, illetve próbálkoznak, mért ne jönne be, ha egyszer tőlük függ a delikvens további sorsa, ha egyszer rajtuk múlik, hogy gyorsan befut egy pályát, vagy csak döcögve, botladozva indul el a karrierje.
Csupaszítsuk le azt a hajdani autós helyzetet, tisztítsuk meg a piszoktól, és képzeljük el, hogy a rendezőnek valóban szimpatikus volt Sárosdi Lilla. és úgy érezte: ezt a nőt meg kell szereznem, ha törik, ha szakad, addig nem nyugszom, míg az enyém nem lesz, míg ide nem adja magát. Szép cél, nemes, férfias start, mióta a világ világ, ez így kezdődik.
Pontosabban így, és mégsem. Mert ahhoz, hogy mindez eszébe jusson e jeles férfinak (meg a többinek, másoknak, nekünk, férfiaknak), a nő jelzése is kellett volna. Mert ő abban az autóban csak akkor válik munkatársból férfivá (férfi munkatárssá), ha a nő akarattal, belső indíttatásból megfeledkezik a munkatársi viszonyról, és a rendező mellett az erősödik föl benne, hogy ő nő. Karinthy ezt már megfogalmazta, utánlövés, de ez esetben talán nem baj.
De: mivel nem így történt, hanem úgy, ahogy Sárosdi Lilla elmesélte, kapcsolatteremtéssé, közeledéssé, ami elengedhetetlen a génekben hordozottakból következően.
Még az állatok sem rontanak egymásra.
Tessék megnézni Attenborough filmjeit, különös tekintettel a díszes tollaikat mutogató hím szárnyasokra vagy az egymásnak ugró bölénybikákra, és a többiekre, akik (ez a helyes kifejezés) imponálni akarnak. Hangsúlyos: nem azt mutogatják a kiszemelt tojóknak és/vagy nőstényeknek, hanem a díszeiket. Emberek esetében: a tudásukat, a figyelmességüket, az udvariasságukat, a szellemességüket, a humorukat, s egyebeket. Ezekhez képest itt (ha Lilla szavaiból indulunk ki) csupán a farok került elő, egyértelmű célzattal, mint egy megvalósítandó terv, egy kitűzött program, egy
Nos, ez az, ami hiányzik, hiányzott nekem az eddig publikált írásokból, és a jogi és erkölcsi oldalait feszegető hozzászólásokból, ez volt az, ami miatt mégis ideültem, hogy ezt az egyszerű, de eddig szóba nem hozott véleményemet adalékként tegyem elétek, férfitársaim, és elétek, kedves lányok, nők, asszonyok.
Meg az, hogy nagyapa és apa vagyok, aki tudja, hogy még pár év, és a (bármiben) tehetségesnek gondolt vagy tudott és átéli majd a kiszolgáltatottság érzését.
Tegyük föl, hogy bármelyikük bírhat színészi tehetséggel. És? Mit ér, ha még ezer hozzá hasonló tehetségű lány próbál bejutni az egyetemre, és ő nem lesz benne abban a pár tucatban, amelyik igent mond a fitymacsókra?
Mért legyek én boldog attól, hogy színészi tehetséggel van megáldva az unokám vagy a kislányom, ha egyszer ilyen utat kéne bejárnia a befutásához?
A színház szentély. Erről ennyit.
Senki sem tette meg, mindenki csak érvelt, különféle érdekből és féltésből, régi barátság vagy elismerése miatt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy ha már „ilyennek” festették le „az egészet”, a teljes férfitársadalmat, akkor legalább bocsánatot kérjenek, ha kell, a rendező helyett Lillától, az azóta színt vallott társaitól, ezen túl pedig minden nőtől, akik akarva akaratlan mindig a másik oldalra kerül, mivel nemcsak a nőket, hanem a főnöki állásokat is jobbára mi, férfiak birtokoljuk.
Lilla, minap bocsánatkérést vártál csupán Martontól, nem hiszem, hogy megteszi, mert az el- és beismerése lenne annak, amit állítasz. Így hát, ha ezzel megelégszel, és minden nőtől, azoktól, akik már elszenvedtek hasonló „közeledést”, és azoktól is, előre, akik eztán kerülnek nehezen kikerülhető, de semmiképp nem vállalható helyzetbe: bocsánat, kedves kisasszonykák!
Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt
