Kit állítunk a falhoz és miért? Hol a határ?
Nézzünk két esetet, kezdjük az időben közelebbivel:
A szerkesztők és a szerzők próbálták tartani a rovat politikai tisztaságát, ami mostanáig sikerült. Kedves és gyermekien naiv gondolat feltételezni, hogy egy propagandafórumon belül létezik játszótér, azaz tiszta placc. Épp a film lenne ilyen? Miközben a filmes lét sosem volt politikafüggetlen, mindig is rengeteg, művészeten kívüli kérdést is felvetett, hogy ki készíthet játékfilmet, kisfilmet, s ki nem.
De tény, hogy filmekről, filmes alkotásokról írni még mindig ártalmatlan dolog, és hatalmas tömeget nem mozgat meg, hogy mondjuk
Aki a közönségfilmekért bomlik, és ájult, könnyes szemmel bámulja, teszem azt, a Pappa Piát, az nem a közpénzözön elcsaklizása miatt tépi a haját, hanem röhög kritikátlanul, és szarik a kritikákra, elolvasni végképp nem fogja azokat. Aki meg a svéd filmművészet remekére tér be valamelyik artmoziba (vagy kanyarodik rá valamely torrentoldalra), nem feltétlenül a hazai sajtóból orientálódik.
Varga Ferenc tizenhét éve dolgozott az Origónál, túlélte a váltásokat, feltételezem, a legutolsó tulajdonoscserénél már tényleg a puszta meglapulásért lobbizott. Hogy hátha marad minden a régiben, ő és kollégái végezhetik viszonylag szabadon a munkájukat.
Nos, jól tudjuk, elég erős tapasztalat, hogy nem, ilyen nincsen.
Nagy kérdés persze, miért kellett ezt a területet is bevenni.
Első gondolatom igen egyszerű volt: ez a ’miért ne’ elve, ami nagyszerűen működik másutt is.
A kultúra ugye kis csoport, sajnos, de nekünk ez a kis csoport is fontos. Ráadásul épp ezeknek a kis csoportoknak tud nagy hangjuk lenni gondolkodó körökben, hát csapjunk már oda. A bulvár pipa, a közszolgálatinak csúfolt média pipa, mi maradt, nézzünk már körül, megy a töprengés.
Akik filmkritikákat olvasnak, talán túl sokat ülnek a sötét moziteremben, nem látják a plakátokat, nyissuk hát ki az ő szemüket is, nehogy elkerülje figyelmüket nemes munkálkodásunk!
A másik megfejtés, hogy magánakcióról van szó, a buzgó szerző, a nem mellesleg a Fidelitasnál szocializálódott, s a minap az Origóhoz érkező szerző, Bordács Bálint mindenképp akart migránsozni egyet a bokor tövébe.
Harmadik feltételezésem e két elméletből sarjad: nyilván kiszúrták, hogy a filmesek semleges anyagait olyanok is kattintják, akik az Origo többi írását nem. És hogyan gondolkodik egy pártember? Hát úgy, hogy
Itt ülnek közöttünk és csak a jó fizetést, a kipárnázott széket kapják, de rájuk nem vonatkozik a liftben leragasztott fekete tükör, őket elkerülik a köpések?
Mi egy csapat vagyunk, nem? De igen! Együtt a pártért, a kormányért, együtt a Főnökért.
Aki a ti főnökötök is, fiúk, csak eddig hagyott titeket játszani.
Ennek lett most vége, gyors és ütős finis, én személy szerint becsülöm a csapatot a közös kiállásért. Kérdés, kell-e ünnepelni ezt a látványos akciót, számon kell-e kérni, miért nem történt mindez sokkal korábban.
És akkor ugye jönnek az egyedi és egyéni szempontok, a mérlegelés, kinek, hol a határ. És a szörnyű és egyre keserűbb kérdés:
És mi lesz utána?
Hadd hozom ide a másik esetet. Csúnya cikk– és nyilatkozatzuhatag ment áprilisban Ürge-Vorsatz Diana ügye kapcsán. Gyakorlatilag
Szemére hányták, hogy lám, csak akkor eszmél, mikor őt is eléri az ár. Mielőtt bárki is megvédte volna, mielőtt bárki is egyetlen erősítő szóval kiemelte volna, hogy basszus, van valaki, aki eddig elkötelezett volt egy hatalom iránt, de most vállalja a nyilvánosság előtt, hogy nem, szerinte innen már nem mehet tovább.
Olyan gyűlölet omlott rá, csoda, hogy kibírta.
Most nem történt ilyesmi,
Gyorsan és határozottan leszögezem: nem azt várom, hogy a filmrovatosokat is szétmarcangolják, mint Ürge-Vorsatzot, dehogy, dehogy, isten ments! Csak azt, hogy ne essen már más elbírálás alá egy-egy ilyen megnyilvánulás, csak azért, mert azt éppen szívünknek kedves vagy nem kedves ember teszi.
Nemrég felvetődött, hogy a közhangulat kezd olyan lenni, mint a hatvanas évek közepén. Mikor már a többség belenyugodott, hogy nem lesz változás, ebben kell élni, ebben a posványban kell elevickélni, tegyünk úgy, mintha úsznánk, noha leér az iszapba a lábunk.
Nézem az egyéni alkukat, és már én is mentegetek, hogy “hiszen kisgyereke van”, “hiszen hitele van”…. Beteg a rendszer, mely erre épít.
Kiemelt kép: 24.hu/Bielik István
