Amióta dagadtak az erek a lábamon, csak az egyik, a bal lábamon, azon túl, hogy rengetegszer jártam orvosnál, de az orvossal csak egyetlenegyszer, a legutolsó látogatáskor találkoztam, mert a rendelőbe hol túl korán, hol túl későn kerestem az orvost, aki hol ott volt, hol nem volt ott, szóval, amióta az a kellemetlenkedő gondolat kísérte hétköznapjaimat, hogy többé nem egy testbe szorult szellem, hanem egy szellemet cipelő test vagyok – illetve azt gondoltam, megértettem, miért mondták nekem öreg barátaim a kocsma teraszán, hogy soha ne öregedjetek meg, gyerekek, és miért nem azt mondták, ami az igazság:
azóta egészen más szemmel járok, nem túlságosan meglepő módon az utcán egészen mást figyelek, mégpedig a lábakat, mégpedig a lábakon látható vagy nem látható ereket, különösképpen a férfiak lábát, tehát elmondható rólam, hogy új érdeklődési köröm lett: a lábak.
Elöljáróban fontos hangsúlyoznom, hogy nagyon sokféle láb van, ugyanakkor – és talán ez sem meglepő – minden lábban van valami közös, minden láb ugyanolyan, minden vádli megfigyelése során látható, kivehető és tapasztalható szőr, izom, bőr, csont, és hasonló közhelyek. Egy embert nem a lába különböztet meg a másiktól, bár kétségtelen, nem egy híres embert ismerünk, akinek boldogulásában jelentős szerepet játszott a lába, nekem elsőre István, a postásunk jut eszembe, akit az elmúlt húsz évben még egyszer sem láttam ülni, ő nagyon is jól tudhatja, mennyire fontos a láb, biztos vagyok abban, hogy nézegeti is mások lábát, ha nem is olyan alaposan, mint én.
Most pedig, hogy a lábakat figyelem, meg kell állapítanom, hogy ma, Magyarországon, és különösen Budapesten, ahol én is élek, megdöbbentően sok a láb, és ezeken a lábakon – ha az ember nyitott szemmel jár – egészen elképesztően sok ér figyelhető meg.
Az elmúlt hetekben rengeteget tanultam a magyar emberek lábáról és a lábakon található erekről, de el kell mondanom, hogy ismereteim gyarapodásához az erek tekintetében nagy segítségemre volt az a jelenség, amit kánikulának szokás nevezni, enélkül, bármennyire is koncentráltam volna, pusztán eltakart lábakat láttam volna, a kánikula viszont lehetővé tette, hogy életemnek e nehéz szakaszában ne csak a nadrágokkal eltakart lábakat, de a lábakon szaladó ereket is megfigyelhessem.
Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy láttam a legvisszeresebb magyar lábat a csongrádi buszállomáson, amikor egy szombati napon, a délelőtti órákban a Szentes felé közlekedő buszra vártam, és mert az állomás üres volt,
néztem az ereket, ahogy attól kezdve mindenhol kizárólag ereket láttam és néztem, patakokban, folyókban, vezetékekben, hangyák fegyelmezett vonulásában, de még a kézzel, tintával írott szövegekben is, és nem kellett sok idő, hogy belássam, az ereknél nincs is fontosabb dolog a világon, az erek mindenhol ott vannak, mindent behálóznak, ahol pedig nincsenek, ott nincsen semmi sem.
A férfi, akit a csongrádi buszállomáson megismertem, cigarettát kért tőlem, természetesen. Mondanom sem kell, első dolgom volt, hogy megnézzem a lábát, a vádliját mindenekelőtt, és azonnal láttam, hogy a helyzet kimondottan súlyos, az a láb úgy nézett ki, mint egy eltaposott Milka csoki a forró betonon, barna volt és bordó és rózsaszín és fekete, csüngtek rajta a visszerek, és olyan fejetlenség uralkodott a vádli domborzatán, mintha Ceaușescu elképzelései szerint alakították volna az erek szabályozását.
Ekkor eszembe jutott, hogy két héttel korábban, amikor először ismerkedtem meg közelebbről a lábamon megjelenő erekkel, egy ismerősöm azt mondta, azonnal menjek orvoshoz, mert ez akár trombózis is lehet, és egy barátja ebbe halt bele huszonnégy évesen, néztem a férfit és a lábát, illetve a lábát és a hozzá tartozó férfit, és egy pillanatra megnyugodtam, mert, ha ez az ember nem halt meg sem huszonnégy, sem ötvenöt évesen, gondoltam, akkor ezt a hétvégét talán még én is túlélem.
A lábamon dagadó ereket ezen a hétvégén sokan megcsodálták, senkitől sem tagadtam meg azt a csodát, melyet a lábamon dagadó erek megcsodálása jelentett, kezeltem hideggel, kezeltem meleggel, olykor masszíroztam, máskor békén hagytam, kíváncsian figyelve, mi és hogyan és mennyire esik jól vagy rosszul neki, és közben mindvégig rajta tartottam a szememet a magyar emberek lábán, akiknek, ha elegendő emberi közelségbe kerültünk, kérdéseket is feltettem, mégpedig ehhez hasonló kérdéseket:
a családban mások is küzdöttek ilyen problémákkal?, majd hozzátettem, soha ne öregedjetek meg, gyerekek. Megfigyeléseim szerint a magyar férfiak lába, amennyiben van nekik, egyáltalán nincs jó állapotban. Mindezt nem érzéketlen és morbid viccnek szánom, hiszen akinek nincs lába, annak nem dagadnak az erek a lábán, ezek olyan tények, amikkel nem érdemes sem vitatkozni, sem viccelődni, de bizonyára nem egy olyan ember él Magyarországon láb nélkül, aki azért vesztette el a lábát, mert az erek dagadni kezdtek a lábán – ahogyan az enyémen is -, amikor még volt neki.
Mindezt elkerülendő meghoztam a döntést, hogy a legközelebbi alkalommal, amikor elmegyek az orvoshoz, beszélni is fogok vele, és elmondom neki, amit a platánoktól hallottam, és ami a legjobban bánt, úgy néz ki, doktor úr, hogy minden előzetes figyelmeztetés ellenére voltam olyan hülye és megöregedtem, máskülönben – hacsak trombózisom nincs – miért is dagadnának az erek a lábamon, ilyet korábban nem csináltak. Eldöntöttem, hogy azt is elmesélem neki, a magyar embereknek rengeteg lábuk van és a nyári kánikulában ezek a lábak láthatóak is, és láthatóak rajtuk az erek is, már azok az erek, amik dagadnak, márpedig 40 év felett az erek elkezdenek dagadni, az ötven felettiek esetében pedig már az számít csodának, ha nem dagadnak, rengeteg ér dagad ezeken a lábakon, tudom, mert láttam, nekem senki ne mondja, hogy a levegőbe beszélek, mert két hetet töltöttem el azzal, hogy a magyar emberek lábát tanulmányoztam.
El is mentem a doktor úrhoz, ezúttal meg is vártam, míg fogadott, le is ültem arra a székre, amelyre mutatott, és válaszoltam is a kérdésére, hogy mi járatban vagyok, majd, miután megtudtam, hogy trombózis helyett egy egyszerű visszértágulatom van, feltettem a kétségbeesett kérdést, nem vagyok-e mindehhez túl fiatal, amire azt választ kaptam, hogy természetesen nem. Bámultam a földet a fiatalságomat siratva, a fiatalságomat, amikor semmi bajom nem volt, és emiatt aztán rengeteg bajt csináltam és képzeltem és okoztam magamnak, és ahogy így bambultam,
hátha adhatok valami jó tanácsot neki, de a doktor úr ezt az ajánlatomat határozottan elutasította. Hazafelé tartva, mielőtt bementem volna a patikába, megálltam a kocsma terasza mellett, hogy kezemben a receptekkel, úgy, ahogy a nagyoktól láttam, elmeséljem öreg barátaimnak, azoknak, akik azt szokták mondani nekem, soha ne öregedjetek meg, gyerekek, szevasztok, a patikába tartok, nagyon meleg van, jön az a kurva front, fáj a lábam, és hasonló közhelyek, de az isten tudja miért – az sem kizárt, hogy azért, mert meghaltak – aznap egyikük sem volt ott.
Kimelt kép: Thinkstock
