Van egy ország, amelynek egyik sarka olyan szép, mintha oda feltolnám a horvát szigetvilágot az északnyugati sarokba. Csupa öböl és sziget, világszép vizes világ, vizes élettel, a népek a szörfdeszkától a kis vízitaxin és a vitorlásokon át a jachtokig és az állandóan felettünk elberregő hidroplánokig mindenféle vízi járművön közlekednek. És bár azt hinné az ember, túl északon van ez a város, a klíma óceáni, ami annyit jelent, hogy télen sosincsenek olyan mínusz húszok, mint nálunk, a nyár nagyon korrekt, bár most az erdőtüzek füstje festi narancssárgára a reggeleket, ‘aszittem’ rosszul látok, amikor megláttam a pálmákat, melyek áttelelnek a kertekben, ahol levendula és füge nő, pláne nem hittem a szememnek, amikor a szigeten az ismerős (kábé negyedmilliárdot érő) villájának a teraszán felfedeztem a virágok előtt lebegő, reggelizgető kolibriket.
De végül is a 49. északi szélességi fokon vagyunk, álldogáltam már a Schloss Johannisberg szőlőjében, ahol ütött-kopott kovácsoltvas nyíl mutatja, hogy itten húzódik az 50. szélességi fok, az északi borhatár. Ennek megfelelően és a meleg óceánnak köszönhetően egész jó bort is készítenek a hatalmas szigeten, ami a város előtt nyúlik el, pinot noir-ból, gris-ből és blanc-ból, de cabernet-kből is, vagy 1800 hektáron.
Itt tán a Kuroshio-áramlat fűti fel a kedélyeket, az óceánokban üzemelő szállítószalagok nélkül, melyek hatalmas folyamként hideget-meleget szállítanak igény szerint a világ part menti helyeire, nem lenne ilyen érthetetlen enyheség se itt, se Nyugat-Európában, a Golf nélkül nem lett ‘vóna’ se Britannia, se angolszász globalizmus.
Itt is a különféle britek domináltak a kínaiak beáramlása előtt. Az utcán kavaró népek jó része távol-keleti, főleg kínai, márpedig ők, mint a svábok, szorgalmas tevékenységet hoznak oda, ahol megjelennek, a városlakók felének az anyanyelve nem az angol. Nagy szomszédságok mozaikjából áll a város, persze van olasz negyed, Little Italy, a Chinatown már a XIX. század végén létrejött, jelentős a bennszülött indiánok száma és nemcsak klimatikusan, hanem a másság iránti tolerancia szempontjából is meleg a hely: itt szokták tartani az ország legnagyobb melegfelvonulását.
A Chinatownt kettészelő Fő utcától keletre tenyésznek a drogosok alvilági árnyékokra emlékeztető hordái, a város amúgy biztonságos, az Economist Intelligence Unitnak a városok élhetőségét vizsgáló évi toplistáján rendre az élbolyban végez, a londoni elemző cég a stabilitás, egészségügyi ellátás, az oktatás, a kultúra és környezet, valamint az infrastruktúra szempontjából vizsgál úgy 130-140 várost (a listán Budapest az 50. hely körül szokott szerepelni).
Ezek a városlakók különösen szeretik a zöld, virágos utcákat, és tudnak élni, különös érzékük van a szép élethez, a hétköznapok széppé tételéhez: egyik negyed szebb, mint a másik, a Gastown londonias, a Granville Island-i piacon olyan utcazenészek hangicsálnak, hogy először azt hittem, szól a rádió, a fiatalok jelentős része gördeszkán közlekedik, mint Marty McFly, az éttermek teraszain esténként nyüzsög és beszélget a nép, a tömegközlekedés mintaszerű, pontos és digitális, valahogy az egész város erősen szociális, sok pénzt költ a közösség működőképességének biztosítására, és pénz van, meséli gyerekkori barátom, ma a város főmérnöke, mert ez itt az amerikai kontinens északnyugati kapuja, gigászi kikötővel, dől a lé, drága is az élet, egy baráti vacsi 100 ezer froncsiba fájt, de hát ez itt nemcsak a világ egyik legnagyobb, hanem leggazdagabb országa is.
Összességében tehát e városnak nemcsak táji szépsége páratlan, hanem társadalmi szépsége is. Minden elemében pont az ellenkezője annak, ami szülőföldemet jellemzi mostanában (is):
Csupa olyan dolog, aminek nálunk diametrálisan az ellenkezője az eszmény és a gyakorlat. Ezért óva intem azokat a honfitársaimat, akiknek tetszik, ami nálunk van, hogy ide látogassanak, ebbe a pfuj, bevallottan liberális, úristen, országba, egy deklaráltan idegengyűlölő és illiberális országból, ne tegyék ki magukat ennek az (ismétlem) hallatlanul felhasználóbarát, közösségi, szociális és jól működő világ kihívásainak és otthonos atmoszférájának, melynek tehát fő ismérve a magától értetődő tolerancia minden szín iránt, minden kultúra, etnikum és másság elfogadása, az, hogy egyszerűen nem problémaként tételeződik, hogy ki honnan jött, milyen színű és identitású. Mindez a kormánypolitika rangjára emelkedik, törvények rögzítik a másság jogait és még egyszer: ez az az ország, melynek első minisztere a liberális párt feje és kabinetjének 15 tagja nő, tárt karokkal fogadja a menekülteket.
(Vancouver)
