Már körzetben dolgozom, persze megint gyermekorvosként. A munkám rendelésből és otthoni betegellátásból áll, meg iskolai munkából és tanácsadásból, és sok más egyébből is.
És kiválasztottnak érzem magam, amiért ez a munkám. Rengeteget tanulok a szülőktől, a betegektől. Olyan dolgokat van módom látni, megélni mind szociálisan, mind emberileg, amilyenek keveseknek jutnak osztályrészül.
Nem arról van szó, hogy mindig minden csupa happység és tündérmese, mert előfordul, hogy túl sok, fáradt vagyok, vagy épp nem érzek nagy elhivatottságot, de ezek csak pillanatok. Ha lelkesen dolgozol, akkor is akadnak rosszabb napok. Bizonyára tudod, miről beszélek. Volt ilyen úszókoromban is, hogy undok hideg volt és vizes volt a víz és egyébként is, de azért gyűjteményesen nagyon is pozitív a mérleg.
*
Kora reggeli hívás, hogy Lacika fullad. Kedves, fiatal házaspár, komoly szülői segítséggel a háttérben. Három gyereket nevelnek.
Pszeudocroup, mondom, spékelve egy kevés hörghuruttal. Nem a legszerencsésebb együttállás. Ráadásul még tíz óra sincs. Ez a betegség, a croup, meg épp délutánra és főleg estére, éjjelre romlik. Aki délelőtt kezdi, az estére sokkal rosszabbul lesz.
– Nagyon kórházszagú ez a történet – mondom.
Teljes a kétségbeesés. Nagymama zokog, nagypapa tiltakozik, még anyuka a legnyugodtabb. Szeretem őket. Megbízom bennük. Tudom, mindent megtesznek a gyerekekért. A kisfiú valóban nincs rosszul, de azt súgja a megérzésem, ebből baj lehet. Szó se róla, a gyerek nincs életveszélyes állapotban. Igaz, még nincs abban.
Megígérnek mindent, hogy beadják, megmérik, párologtatnak, és én is azt ígérem, visszajövök rendelés után.
Valaki ül a vállamon és súg. Nem tudás ez vagy tapasztalat, egyszerűen érzés, küldd be, hogy oxigén közelében legyen. Magam is elcsodálkozom, hogy olykor milyen határozottnak tudok látszani.
– Most kell bevinni – mondom ellentmondást nem tűrő hangon.
Ha itthon tartjátok, én nem vállalok a gyerekért felelősséget. Ez általában hatni szokott.
Megvárom, míg elindulnak, a kapuban válunk el. Beutalóval a László kórházba mennek, én pedig a rendelőbe.
Alig telik el két óra, még tart a rendelés, amikor megszólal a telefon. Bőven a mobiltelefonok előtti időszakban vagyunk.
Igyekszem kihámozni a lényeget a szóáradatból. Épp csak odaértek a kórház portájára, amikor a gyerek elkezdett komolyan fulladni, elsápadt, láthatóan rosszul volt. Meg sem vizsgálták a felvételi irodában, vitték az intenzívre, ahol már gépre is rakták. Most egyensúlyban van, él, de szörnyű látni, hogy lélegeztetik.
Rám szakadt az ég. Nyugtatom az anyukát, hogy van ilyen és minden rendbe fog jönni, ahogy rendbe is jön egy hét után. Leveszik a gépről, szépen gyógyul, majd meggyógyul. A croupja soha többet nem jön elő.
A szülők, sőt a nagyszülők is állítják, csodadoktor vagyok, megmentettem a kisfiú életét. Szépen hangzik, jó lenne elhinni, de nem igaz. Nincs ebben semmi csoda, se tárgyi tudás, talán egy intenzív érzés, amit nem szabad elnyomni. Tudom, és egyszer-egyszer megéltem orvosként és magánemberként is, nem árt, ha hiszel a megérzéseidnek. Akár életet is menthet, de ha nem akarod ilyen patetikusan, néha a boldogságod múlhat rajta.
