És akkor azt kívánják: jöjjenek a gyarmatosítók

A félperiféria kis országában a függetlenség általában azt jelenti, hogy senki ne pofázzon bele, amit az állam vezetői és cimboráik művelnek. Így aztán művelhetnek bármit.

Előjogaik, önkényük védelmét meg elnevezik szabadságharcnak.

Ha bármi probléma adódik a félperiféria kis országában, annak mindig a külső erők az okai. A kormányzat soha semmiért nem felelős, csakis az idegenek. A nép megint nem lehet felelős, mivel a kormányzat mi mással is tud udvarolni az amúgy csóró és jogfosztott népnek, mint szép szavakkal? Például azzal, hogy milyen bölcs is ez a nép. Már ameddig tűr.

A félperiféria kis országában a rezsim haszonélvezői nem tudnak különbséget tenni a haza védelme és saját javaik védelme között. Ezért bárki, aki firtatja ezeknek a javaknak a tisztességét és törvényességét, kivétel nélkül az idegen érdekek szószólója vagy ügynök. Fizetett ügynök természetesen, akit külföldről pénzelnek.

Az állami propaganda jellemzője, hogy mindig egy témát sulykolnak, de azt orrvérzésig. Mindenre ugyanaz a varázsige: „idegen érdekek”, meg „külföldről pénzelik”. Bármi reformjavaslat, követelés vagy kritika hangzik el, az az országot gyarmatosítani akaró külföldi érdekeket szolgálja. Korrupciós ügyek, sajtószabadság, szegénység, felesleges költekezések, haszontalan kiadások, elvándorlás, kormányzati visszásságok, a vidék nyomora, a kultúra helyzete, környezetvédelem – ezek felemlegetése merő hazudozás mindenféle szervezetek részéről, amiket külföldről pénzelnek, idegen érdekek kiszolgálása, az ország kiárusítása, a gyermekeink és unokáink jövőjének elárulása. Így megy ez.

Ezzel persze csak azt érik el, hogy tényleg egyre többen kívánják: bárcsak jönnének az idegenek, a gyarmatosítók, akárki, akinek ereje van változtatni, mert nekünk nincs, csak megszabaduljunk ezektől, mert minden egyre elviselhetetlenebb.

Csakhogy az idegeneket, akik finanszírozzák akár a legbrutálisabb diktatúrát is, ha a biznisz úgy kívánja, a kis ország állapota akkor kezdi érdekelni, ha már az ő érdekeik is sérülnek. Ha a kis országban, mondjuk, megadóztatják a bankokat, hozzányúlnak a nagyobb magántulajdonhoz vagy feszegetik az épp aktuális szövetségi rendszer határait. Akkor a biznisz azt kívánja, hogy a demokrácia sérülése legalább olyan állandó jelszó legyen, mint a kormány részéről az idegen érdekek. Fókuszba kerülnek az emberjogi szervezetek, a mindenféle civilek, akiket aztán tényleg külföldről pénzelnek, és persze a sajtószabadság.

Na meg a szegénység, merthogy meg kéne nyerni a népet is, nem csak az érdekeiket mindig jobban érvényesítő értelmiséget. Vagy legalább a nép egy részét, legalább átmenetileg, legalább pár látványos tömegdemonstráció erejéig. Az egészségügy és az oktatás mindig nagy szerepet játszik ebben a háborúban, hiszen mindkettő szimbolikus értékkel is bír: az egyik az élet, a másik a jövő letéteményese. Az egészségügyi dolgozók elhagyják az országot, az egyetemisták pedig az utcára vonulnak.

Ilyenkor felszínre törnek a nemzedéki ellentétek is. Az idősebbek, akik nem értik a kor szavát, előnyben részesítik a biztonságot és inkább a tekintélyelvű, atyáskodó kormányzat mögé sorakoznak, a fiatalabbaknak fojtogató ez a levegő.

Az érdekeiket érvényesítő tőkéscsoportok adnak egy löketet a fejleményeknek, amikor megpróbálják bedönteni a rebellis kis ország nemzeti valutáját vagy egyéb furfangokhoz nyúlnak, mert fojtogató levegő ide, civil jogok oda, a jónép nagy részét mégiscsak a napi megélhetés mozdítja. A kis ország vezetői ilyenkor meghátrálhatnak, és kiegyezhetnek a pénzügyi és politikai hatalmakkal, hogy mentsék, ami menthető. Csakhogy ez nehéz ügy, hisz miképp magyarázzák meg a visszavonulót saját elszánt, végletekig fanatizált híveiknek? Így aztán kényszerpályára kerülnek, ahonnan nincs visszaút, dupla vagy semmit játszanak, pedig ha ismernék a történelmet, rájönnének, hogy nemhogy visszaút nincs, de már előre se.

A szolid önkény ilyenkor kezd átmenni diktatúrába. A tüntetéseket szétverik, az ellenlábasokat megfélemlítik, kirúgják munkahelyeikről, elüldözik az országból, a maradék ellenzéki sajtót megpróbálják elnémítani. És kétségbeesetten keresik a szövetségeseket, egyrészt más hasonló helyzetű féperifériás kis országok barátságát, másrészt különféle idegen hatalmak és pénzügyi körök támogatását, az „ellenségem ellensége a barátom” régi gyakorlatának megfelelően. Csakhogy azok túl távol vannak, ide nem éri meg befektetni, legfeljebb némi csontot vetnek oda, hogy lerázzák az ácsingózó kis ország megszorult kormányát. Soha még kis országot nem mentett meg egy másik nagyhatalom, legfeljebb ő maga szállta meg és zsákmányolta ki, ha kidőlt a versenytárs és megnyílt a terep. Így megy ez.

Ilyenkor persze az okosabbak látják, hogy ennek nem lesz jó vége, a bukás elkerülhetetlen, csak időhúzásra megy ki a dolog, és szépen kezdik elhagyni a süllyedő hajót. Publicisztikákban és tüntetéseken feltűnnek a bűnbánó kormánypártiak, és krokodilkönnyeket hullatva vallják meg óriási csalódásukat, hogy ők ezt nem így akarták. És egyre többen követik őket a damaszkuszi úton. 

Aztán jön a demokratikus átmenet és megalakul a szabad, demokratikus kormány, ami bokacsattogtatva szolgálja ki minden igényét azoknak, akik hatalomra segítették őket. A jónép már nem a vezér és emberei napi agymosását látja, hallja, olvassa tévében, rádióban, újságban, hanem a megnyugtató, mindent feledtető valóságshow-kat és sorozatokat. Egy brazil fickó mondta egyszer, hogy ha a szappanoperákat korábban kitalálják az ilyenekre szakosodott zsenik, soha nem lett volna forradalom.

Közben az árak emelkednek, a gyárakat bezárják, mert megint privatizálnak már mindent, mondván, hogy a verseny meg a piacgazdaság így meg úgy. Biztonság nincs, a bűnözés megugrik. De az okos szakértők elmagyarázzák, hogy ez csak átmenet, a megszorításokat be kell vállalni, miért is másért, mint a gyermekek és unokák szebb jövőjéért. Muszáj, mert a megdöntött diktatúra teljesen tönkretette a gazdaságot, nincs mit tenni. Így megy ez.

Minek következtében feltámad az előző rezsim iránti nosztalgia. Akkor volt legalább rend és biztonság. Főleg, hogy a jónép számára a szellemi bezártság is megtette hatását és a beléjük sulykolt idegenellenesség szinte a vérükké vált. És lám, most látják, hogy jönnek az idegenek, és azok magyaráznak nekik. Az események mintha utánigazolnák az elűzött, megdöntött korrupt diktatúra propagandáját. Megindul a bennszülött ellenállás, egyre több lesz az elégedetlen hazafi.

Az értelmiségiek pedig, akik oly lelkesen szervezték a tüntetéseket és lángoló szavakkal kelt ki a zsarnokság ellen? Egy része megtalálja számítását képviselőként, szakértőként, publicistaként, és jól fizetett állásából magyarázza meg a jónépnek, hogy ez azért mégis más, mint a korábbi. Egy másik része ugyanazt teszi fizetés nélkül, mert bizony kellemetlen szembenézni azzal, hogy itt soha nem a szabadságról szólt a buli, hanem mindig piszkos nagypolitikai játszmákról, aminek az ellenzéki értelmiségi legalább annyira eldobható eszköze, mint maga a nép.  Így megy ez.

Aztán akadnak, akik újrakezdik reménytelen és kilátástalan küzdelmüket, most az új rezsim ellen, ahelyett, hogy elmennének meditálni az erdőbe vagy jó filmet csinálni, jó regényt, novellát, verset írni, vagyis életükben legalább egyszer fontos dolgokkal foglalatoskodni, mielőtt meghalnak.

Ha bárki félreértené, ez a cikk természetesen Venezueláról szól.