A Ha én rózsa volnék utolsó taktusai még ott úsztak a levegőben a tüntető tömeg feje felett, amikor sokan már a telefonjukhoz kapva, „real time”-ban osztották meg Facebook-falukon, hogy rózsázni 2017-ben eszdéeszes langyos tavaszokat idéző, idejétmúlt gáz.
A „digitális migráns” generációk netkompatibilis tagjai nem győzték tabletet ragadva alákommentelni saját fiatalkoruk valóságát: a Ha én rózsa volnék szövege és üzenete örök érvényű igazság, a minden diktatúra elleni értelmiségi kiállás szimbóluma, mintegy a Kárpát-medencei sorsközösség költői megfogalmazása: ti, ott hatalmasok még a fenn tespedtek, élvezitek ennek minden előnyét, de „csitt, most valahol, tán Ujpesten” már ébredezik az ellenállás, „csörren az ablak”, „forran a forradalom”. Okkal feltételezhetjük, hogy egyesek még oda is illesztettek sértődötten egy másik klasszikust: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”, majd köntösre kapva kimentek teát főzni körútfoglaló unokájuknak. Elzúgtak forradalmaink.
Jó volt érezni a hatalom kapkodását, hallani zavart félrebeszélésüket, jó volt együtt kiáltani, hogy a király meztelen. Jó volt tudni: nem hagyjuk, hogy Európa egyik legfontosabb tudásközpontját eltapossa a hatalmi arrogancia; nem hagyjuk, hogy ismét a fejünk felett döntsön a félművelt úri közönség, az üstökös karriert befutó, gázszerelőkkel aligha érintkező gázszerelő, a rezsibiztosságba bolondult politikai félkegyelmű, a Gucci táskás pojácák, a pocakot eresztett, földrabló agrárarisztokraták, a hitet saját boldogulásuk eszközeként, búcsúcédulákkal kiárusító fűzfapoéták.
A gyermekéhezést? A falusi bűnözés terrorját? A tanyavilágban ma már mindennapos csicskáztatást és rabszolgatartást? A vidéki iskolák és óvodák kicsinálását? A fiatal munkaerő nagyvárosba, vagy külföldre menekülését? A sérültjogok semmibe vételét? Az anyát, aki tartósan beteg fiát havi apanázsból kénytelen nevelni, mert munkát vállalni nem tud, apuka pedig már régen lelépett? A nyugdíjast, akinek kiskertjéből hetente hordják el a termést, míg a rendőrség tehetetlenül tárja szét a karját? Az óvónőt, aki munka után is még estig az óvoda egyetlen, lassú, kiszolgált és korszerűtlen gépe előtt ül, esetlen pályázatokat írva magára hagyottan, hogy az országosan 3,5 milliárd forintos (!) központi óvodafejlesztési keretből valamit le tudjon csípni az övéinek? Hogy legalább a csap ne csöpögjön, a fal ne penészedjen? A kisboltost, aki hónap közepétől kockás füzetébe vezeti vevőinek tartozásait, bízva abban, hogy egyszer majd legalább a kiadásai megtérülnek? A bagi, a gyöngyösi, az ózdi cigányt, aki már az alapfokú oktatásból is kihull?
Vagy a nem létező magyarországi polgárság, a liberális középosztály, a pesti ellenzéki elit csak azt nem hagyja, ami őt is érinti? Nem hagyja felsőoktatási intézményeit? Helyes: a CEU olyan értéket képvisel ma Magyarországon, amit megőrizni hovatovább polgári kötelességünk. A netadót? Helyes: az információhoz jutás szabadsága alkotmányos jogunk, nem lehet pénzben mérni, mert értéke egy demokráciában felbecsülhetetlen. Akiknek adatott lehetőség szerveződni, azok igenis tegyék meg! De hol marad a felelősség? Miért hallgatott eddig az, akinek alkalma lett volna tömegeket az utcára vinni, mikor egy ország érdeke sérült? Marcipán tünti és lufiforradalom?
Jól fényképezhetőt, azonnal megoszthatót, vicces feliratosat. Olyan értékek és olyan üzenetek mentén, olyan értelmezési keretbe foglalva, amely messze nem érinti az információkhoz hozzáférni nem tudó, angolul nem beszélő, saját, mindennapi, és nem egy messzi elit virtuális problémáival küzdő vidéki Magyarország rögvalóságát. Azokét, akik jövőre majd megint amellé fogják behúzni az ikszet, akiről elhiszik: látja őket, érti őket, óvja őket. És így sétálnak majd bele abba az újabb csapdába, amelyről a posztmoderneskedő, liberális közeg önnön tüntizős nagyszerűségébe feledkezve már hét éve nem vesz tudomást. A róka fogta csuka csapdája ez, a mellőzöttség és a fenyegetettség érzésétől önmagát a végletekig gerjesztő feszültségé és gyűlöleté. Amit idejében saját érdeküknek megfelelő mederbe terelnek majd frissen manikűrözött kormányzati kezek.
A reprezentálódásra képes, saját politikai erejét virtuális lájkokban mérő értelmiségi elit fogadja el végre: problémáik relevanciája a Kiskörúttól kifelé exponenciálisan csökken, a főváros határát átlépve pedig a nulla felé konvergál. Őket csak mint egy hír a sok közül érintik az óvodabezárások, míg gyerkőceik – nem irigyelve ezt – vígan cseperednek a budai magánintézmény forró kakaóján. Paradicsomért a „jól gondozott” bioboltba mennek, nem pedig falu széli veteményesükbe, aminek termését testükkel védik. A körút mögötti bulinegyedben mindig kapható nullahetes Jäger, és nyugodtan lehet szelfizni az amerikai független filmekből koppintott whiskys pohártartást mímelve.
Holott az utóbbi napokban a magát tüntetésről tüntetésre reprezentáló elit is tudja: rezsimet dönteni nem a csak angolul érthető szóviccek, a korlátolt szavatosságú Facebook-posztok, a belterjes publikációk, és pár szédült körúti éjjel fognak. Hanem azok az emberek, akik egyszer majd hitelesnek fogadják el ennek az elitnek a tagjait; azok az emberek, akiknek problémáira ez az elit, ahogy eddig is, most is magasról tojik . Van egy rossz hírem: az érzés kölcsönös. De csak hogy megnyugodjanak: ájsztendvitceu, ofkórz.
Barkóczi Balázs, politológus, tanár
