Olyan családban születtem, amiben nem volt divat a névnapozás. Ez nem azt jelenti, hogy nem ünnepeltünk meg mindent és mindenkit amikor lehetett és kellett, de a névnapok nem tartoztak ebbe a csoportba. Volt karácsony, Mikulás, nyuszi és nagy öröm, meg ajándékhegyek születésnap alkalmából, de a névnapokon átsiklottak a szüleim.
Sokkal később gondolkoztam el az okokon, ha ugyan egyáltalán kell magyarázat az ilyesmire?
Prózai okok
Édesapám keresztneve Dezső volt. Nem igazán kedvelte a nevét, mert nem tartotta szépnek. Anyut meg Évának hívják, ami, ugye, tudjuk, kiszúrás, mert névnek ugyan nem semmi, de épp december 24-én kellene megünnepelni. Miképpen az Ádámokat is.
Vagyis: ez így nem egészen igaz, hiszen volt egy Kékesi Andrea nevű, korcsolyázásban jeleskedő sportoló, és bizonyára akadt más Andrea is, de a hivatalos névnapok között nem szerepelt ez a név..
Szóval nem névnapoztunk, és hidd el, nem volt ebből semmi probléma.
Előadhatnám hányattatott gyermekkoromat, de ez nagyon nem lenne igaz. Finoman fogalmazva is, eléggé azon voltak a szüleim, hogy minden álmomat valóra váltsák. Sokszor igazán még ki sem gondoltam, és máris az enyém lehetett a szép szemű baba vagy egy könyv, vagy tudom is én mi, amit éppen kinéztem, vagy megálmodtam magamnak.
Bizonyára ez is oka lehet annak, hogy nem hiszek abban: a kényeztetés elronthat valakit. Mert hidd el, nem romlottam el.
Úgy van az, ha sikerül jó egyensúlyt találni és a tartozik-követel szépen harmóniában van, valamint, ha valaki eleve nem velejéig romlott, elég nehéz elrontani.
Vagy ha úgy érthetőbb: a szeretet még senkit nem rontott el. Az viszont, ha egy gyerek azt éli meg, hogy nem ő a legfontosabb a szüleinek, vagyis annak a két embernek, akik életre álmodták, sok bajt okozhat.
Na, szóval nálunk nem volt névnapozás. Egy darabig. Mert történt valami, ami megváltoztatta a névnaphoz való hozzáállásomat. Mint oly sok minden másban is, természetesen Móci miatt történt az egész.
Móci, az újító
Már tudott írni, olvasni, de még éppen csakhogy, ezért mindenhol mindent elolvasott, és általában el is mesélte, milyen tudás birtokába jutott az olvasottak által.
Hétvége volt, és én, szokás szerint, épp valamit tanultam. Ültem az íróasztalnál. Ő meg mint mindig – nincs rá jobb kifejezésem –, ott „kolbászolt” körülöttem.
Szeptemberben jártunk.
Ma van a névnapom – mondta, és tényleg láttam az íróasztalomon a naptárban, hogy szeptember 21. van és ezen a napon valóban a Mátékat ünnepeljük. Már ha ünnepeljük. El voltam merülve épp a tananyagban, nem igazán figyeltem, csak úgy válaszoltam, mondhatni mellesleg:
Jól van! Boldog névnapot!
De hát névnapom van – jött a szokásosnál sokkal gyorsabb válasz, és még egy mozdulat is, ami nagyon vicces volt. Mindkét keze elindult a csípője felé. Ez általában a nyomaték egyik nonverbális eszköze volt nála és az édesapjánál is. Épp ez tette viccesé, hiszen Misa akkor már évek óta Németországban élt, tehát nem tanulhatta tőle, nem utánozhatta le. Leginkább genetika lehetett a háttérben, bár ezen nem igazán gondolkoztam. Csak mosolyogtam , hogy mennyire hasonlít Misára.
N É V N A P O M, anyuci – mondta szépen tagoltan, mintha egy elmebetegnek magyarázna, és addigra már csípőn volt a keze is.
Hallom Életkém, boldog névnapot kívánok– válaszoltam, és kicsit lejjebb hajoltam a könyv irányába, ne nagyon lássa, hogy nevetek. Természetesen nem akartam kinevetni, azt egyébként sose akartam, de ettől persze még adódtak olyan pillanatok, amikor nagyon kellett röhögnöm valamin.
Az egész kisfiú, az egész mozdulat merő egy felháborodás volt, megspékelve a hányattatott életű, elhanyagolt szeretetlenségben élő “szegény én” arckifejezéssel.
Nem kapok ajándékot anyuci ?! – kérdezte, vagy talán mondta, nem is tudom, úgy a kettő között.
Nem Csillagom,mi nem tartunk névnapot – válaszoltam, igaz, az már itt is eszembe jutott, vajon ugyan miért is nem, mikor akár lehetne is, de nem akartam kizökkenni az anyagból, ami épp megtanulásra várt.
Bólintott, kicsit lejjebb hajtotta a fejét, még a karját is leeresztette az oldalához. Egész lénye mély szomorúságról tanúskodott.
Mindjárt megsajnállak – ez jutott eszembe szegény, nehéz sorsú kisfiam, sőt az is, micsoda marhaság ez a „nem névnaposdi,”amikor rám emelete a tekintetét, és azt mondta:
Anyuci…….. az élet túl rövid ahhoz , hogy ne ünnepeljünk folyton engem!!!!
Csak bólintani tudtam annyira kellett nevetnem, és ráadásul annyira egyet is értettem vele.
Hát így esett, hogy azóta lelkesen névnapozunk, és én a magam részéről minden nap, minden órában és annak minden percében megünnepelném, ha lehetne – de persze nem lehet -, hogy ő a gyerekem.
