A szüleim 1964-ben elváltak. Tízéves voltam, és nem igazán tett boldoggá a dolog. Fura is lenne, ha azt írnám, örültem neki. Akkoriban ez nagyon ritka volt, amolyan csodabogár lettem az iskolában, de erről már meséltem, és ennek a mostani történetnek nem is ez a lényege.
Margit néni gyönyörű volt, és nagyon kedves velem. Évekig távolságtartó módon, ami nagyon nem jellemző rám, magáztam és Margit néniztem, ezzel is jelezve, hogy eddig, és ne tovább. Tudomásul vette. Egyébként sem lehetett róla a legrosszabb indulattal sem azt állítani, hogy tolakodó lett volna. Sőt.
Ez az őrület, hogy láthatás, szerencsére nem szerepelt a mi életünkben. Jöttem, mentem, amikor akartam, ám attól kezdve, hogy komolyan úsztam, azért ez is változott. És az is feltétel volt, hogy minden lecke készen legyen. Így nagyjából a hétvégéket töltöttem apuékkel. A húgom jóval később született, az aztán eléggé változtatott azon az igényemen, hogy minél többet legyek a kistestvérem közelében.
Margit néni híres színésznő volt. Szabad volt bemenni vele próbákra, az öltözőbe és olyan nagyságokkal személyesen is találkozni, mint Bessenyei Ferenc, Almási Éva, Gobbi Hilda néni, Páger Antal, és ki tudja még kicsodák.
Este, késő este összeszedtük Margit nénit Apuval egy-egy előadás után. Hogy ne kelljen sokat várnunk, Margit néni átöltözött, de nem szedte le a színpadi sminket. Kijött a művészbejárón, ahol a kocsival vártuk, civil ruhában, de a szerepének megfelelő sminkkel.
Aznap épp a Bánk bán volt soron. Megjött Gertrudis, kinyitotta az ajtót, és beült a kocsiba.
Hazaértünk, és édesapám, aki igazán nem volt sem igényes, már ami a kulináris élvezeteket illeti, sem nagyétkű, megéhezett. Pogácsa, szendvics, némi rágcsálnivaló általában kielégítette az igényeit, de aznap másképpen alakult.
Margit néni teljes sminkben állt a konyhában, amikor Apu megszólalt.
Margitka, éhes vagyok, nem tennéd meg, hogy csinálsz nekem egy rántottát? – kérdezte
Margit néni, pontosabban Gertrudis rátámaszkodott a konyhaasztalra (tenném hozzá, egyébiránt remekül főzött) – nagyon komolyan ránézett Apura, és azt mondta:
Dezsőőőőő – mindig kicsit megnyújtotta az őőőőő betűket, ha megszólította Aput – én egy fél órája meghaltam mint Magyarország királynéja. Még legalább egy óráig nem tudok rántottát csinálni.
Színes pokol – Popper Péternek a színházról, a színészekről szóló könyve. Hát íme, tőlem is egy adalék a témához.
Világok, amik kívülről másképpen festenek, mint amikor bennük vagy, színészet, sport, orvoslás, sok más egyéb is, érdemes ezen is elgondolkozni… és a mesének nincs vége soha, szívdobbanás ez is az életemből.
