Tompa: Országos fanyalgók

Valamiért elvész a gyermek a fészbukon kavarókban, okoskodnak és elfelejtettek sírni, nem engedik át magukat az érzelmeiknek, rágják az előfeltevéseiket, amelyektől csak néznek, de nem látnak.

Az Oscar-díjas kisfilm alkalom lehetne a feltétel nélküli, felhőtlen örömre és sírásra, mert akit nem ragad el a Bodzavirág felcsendülésekor a sírás, hát ott valami eltörött, megkérgesedett, beszáradt odabent.

Rágják a gittet, okoskodnak, kötik az ebet a karóhoz, hogy ez egy középszerű film – fenéket. Ha találni is a kákán csomót (magam hiányolom az epikus eljátszását annak, hogyan győzte meg társait a lázadó és lázító kislány arról, hogy mindenki tátogjon, de akkor az már nem kisfilm), sírtam, mint a fene, és nemcsak azért, mert már a Toy Storyt sem bírom zokogás nélkül végignézni (ahogy Buzz Lightyear rájön, hogy ő csak egy játék, és nem egy szuperhős, aki repül a végtelenig és tovább, to infinity and beyond, na tessék, most is…), hanem mert asszem át merem adni magam az érzelmeknek. Ha csak azt az örömet nézem, amit a Bakáts téri sulis gyerekek átéltek, már megérte (mellesleg a Bakáts téri suli igazgatója, Bodó Laci egy volt iskolatársam, tehetséges előadóművész volt maga is és állati rossz gyerek a Váci utcai zeneiben, majd az Eötvösben, bunyós vagány focista, rablóból lesz a legjobb pandúr), szal. Ki kéne nyitni a szívünket, nem okoskodni mindenáron, hanem örülni és sírni.

És magam, aki hallatlanul kritikus vagyok a pártállamhatalommal és a magyar politikai elittel szemben, melyet felelősnek tartok az ország végső tönkretételéért, ilyenkor gondolkozás nélkül kikészülök, érzem, hogy ez az én családom,  az én véreim, egy jobb sorsra érdemes, őrült tehetséges, nagyon európai, szédületes kultúrájú ország, tele végtelenül cuki emberekkel és főleg gyerekekkel, ez az én hazám, ahol ilyen elbűvölő és megható arcok, szép képek és óriási teljesítmények születnek, ez az igazi Magyarország, nem az a gyűlölettel teli baromfiudvar, amitől hangos a közélet.