Harmadik napja vagyok egyedül a dzsungel szélén, a vadonban, ahol két kutyával őrzöm a telket és a rajta található lakható és lakhatatlan házakat, és azt kell mondjam, a magány egy új dimenzióját sikerült megismernem, már tudom, hogy az ember nem akkor van igazán egyedül, ha nincs körülötte senki, hanem, ha nem tudja, hogy valójában mi van körülötte. Itt vagyok egyedül, ez a fogalom a mérsékelt égövön azt jelenti, nincs a közelemben ember, miközben a legkevésbé sem vagyok egyedül, hiszen azokhoz a helyekhez képest, ahol a magányt a csendet tépkedő hűtőszekrényzúgás teszi elviselhetetlenné, itt millió és millió élőlény vesz körül, tehát egyedüllétem éppen attól hangsúlyos, hogy nem vagyok egyedül.
Nem pusztán a magányt, de a félelmet is új oldaláról ismertem meg, és rájöttem, hogy az ember egyedül az embertől fél, csak attól van tartani valója, az állatokhoz való viszonyát egészen más, sokkal ősibb ösztönök irányítják, de nem félelem ez, mert a félelem passzív, azzal pedig nehéz lett volna egyeduralkodóvá válni ezen a bolygón.
Rég nem kerültem olyan meghitt kapcsolatba valakivel, mint azzal a bambuszbottal, akit társamul választottam az első napon. Azóta gyakorlatilag mindent együtt csinálunk és elválaszthatatlanok vagyunk. Még nem beszélek hozzá, de együtt járunk a vécére, együtt stoppolunk a főúton a bolt felé, és tekintélyt parancsoló megjelenésével nagy segítségemre van abban, hogy a területüket védő kutyák harapásától megóvjam bokámat.Tegnap lebontottuk egy régóta használaton kívüli vécé tetőszerkezetét, majd kipucoltuk a helyiséget, ahonnan – többek között – tizenkétmillió termeszt és fél mázsa csótányt lakoltattunk ki. Ezután, nem sokkal naplemente előtt, amikor elcsendesül a dél-nyugati szél, a tűzrakóhelyen elégettük a szétdarabolt tetőszerkezetet és figyeltük, hogyan sisteregnek az egyik gerendára rakott üres kígyótojások.
Ha nincs mit elégetni, akkor összeseprem a leveleket, keresek fadarabokat, gallyakat, mert tüzet raknom muszáj, tehát a délutánjaimat valahogy úgy töltöm, mint őseim tízezer éve, bottal a kezemben, körülöttem kutyákkal, mezítláb és koszosan, vicsorgó foggal a sűrű bozótot lesve, hátha kiugrik onnan valami, amit a botommal, ha nagyon muszáj, jól fejbe vághatok.
De többnyire nem jön semmi, úgyhogy megfőzöm a rizst a kutyának és magamnak, a botot a széknek támasztom, kinyitok egy sört, csilit aprítok, ételt melegítek és az elvont fogalmak alkotására képes agyműködésem segítségével a tóra néző teraszra kiülve várom, hogy teljen az idő. Állítólag itt, ahol én ülök, már eltelt belőle négy és félmilliárd év.
