Szeretek nevetni és szeretem a jó vicceket. (Na jó, a barátaim szerint az általam jónak nevezett viccek zöme szánalmas és viccesnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek, de ez most mellékes.) Szeretem a kifinomult nevettetőket, akiknek a humora több fenekű, akik használják a kulturális utalásokat, akik a műveltséget is finoman mozgásba hozzák, és tudom értékelni a bohóctréfákat is, a vaskosabb módját a mulattatásnak.
Az, hogy mit tartunk viccesnek, nagyban függ a kultúrától, amiben élünk. A környezetünk alapvetően meghatározza, min nevetünk. De közben nem mondható el mégsem, hogy például egy Budapesten lakó, értelmiségi rétegbe tartozó ember csak és kizárólag ezen és ezen kacag, mint ahogy vannak univerzális viccek is, amin egyszerűen a világ minden pontján nevetnek.
Mégis, hogyan alakul ki, mit tartunk mulatságosnak? Van, aki száraznak tartja az angol humort, a vicceiket egyenesen faviccnek. Van, aki a bajorok vaskos tréfáitól megy a falnak. Van, aki bizonyos szint alá nem megy, tehát nem hahotázik az altesti tréfákon, a nívótlan, testi funkciókra épülő kacagtatónak szánt jeleneteken.
Itt, Thaiföldön is fura dolgokon tör ki emberekből igazi, szívbéli kacagás, egyelőre nemigen tudom őket sem követni, sem megérteni. Megyek vissza például a szállóba és a recepciós asszony harsány hahotában tör ki, mikor megpillant. Mi lehet velem? Ott maradt a tom yam leves egy falatja az orcámon? Elkenődött a rúzsom vagy esetleg röhögnivaló a fejem, úgy egyáltalán? Mászok fel az emeltre, és döbbentem tapasztalom, hogy a szobám a „ne zavarjanak” tábla ellenére ki van takarítva – talán ez volt a fergeteges jókedv eredője. Mindenesetre fura, nem?
Az életünk nagy kérdése, hogyan lehet, hogy egyik embernek van humora, a másik meg oly száraz és humortalan, hogy még a humor forrása is kiapadna mellette. Gyakran nézem a csecsemőket, mire rezdülnek, és mitől szakad ki belőlük a semmihez se hasonlítható édes gyereknevetés.
Állítólag a humorérzék már igen korán elkezd csírázni bennünk, és már ekkor elkezdjük tanulni a szüleinktől, hogyan viszonyulunk a kifordított helyzetekhez, kétértelmű, nevetésre ingerlő szituációkhoz. A verbális poénokhoz csak később szokunk hozzá, az igazán ínyenc humorbonbonok meg tényleg kevesek csemegéi lehetnek. Nagyon szoktam csodálkozni, mikor faék egyszerűségű, tanulatlan figurából csak úgy ömlenek a poénok, és jobb a humora, mint bármelyik kiművelt főnek, akit ismerek. Ilyenkor arra kell gondoljak mindig, milyen kár, hogy az illető nem képezte magát, mert számomra a jó humor mindig jelzi, micsoda koponyával állok szembe. Hiszen aki merészen kapcsol egymástól látszólag távol eső dolgokat, aki játszi könnyedséggel fordít ki helyzeteket és szituációkat, aki hiperérzékenyen rá tud tapintani a kifigurázható részletekre, abban ugyancsak rejlik még kiaknázható potenciál.
Mondják, a humoristák, illetve a viccgyártók gyakran karikíroznak ki tabunak tartott dolgokat, így fosztva meg azokat démonikus tartalmuktól. Ha a félelmeinket, kisszerűségünket, pitiségünket ragadják meg, szabad a pálya – tanuljunk a humor által a kozmetikázni próbált dolgainkból, kacagjunk magunkon felszabadultan!
Ha ez megtörténik, minden esetben vissza kell tükröznünk feléjük, hogy túllőttek a célon és el kell érnünk, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjenek. Persze, ehhez nekünk is szilárdan kell tudnunk, merre meddig. Ez is a szocializációs folyamatunk fontos része. Hogy megtanuljuk, mikor mit lehet. Hogy hol vannak a határok. Nálam már az sem fér bele, ha nyilvánosan mások vallását pörgetjük meg (persze az sem, ha utána mészárlást rendeznek), nem férnek bele a nőgyalázó szövegek, a gyűlöletkeltésre alkalmas viccek, nem férnek bele a valamely más embercsoportot pellengérre állító kitételek sem – vihogjanak rajta bár rengetegen.
Az, hogy mit találunk kacagtatóak, bizonyos életkor felett már a gyerekszobánkon, afelett meg a környezetünkön is nagymértékben múlik. De nem teljesen. Emlékszem, gimnáziumban állandóan zsidós viccekkel hergeltél az MTK-szurkolókat, és gurultak a röhögéstől. Hiába nevetettek velük rengetegen, nem csatlakoztam. Undorodtam. És világos volt előttem, hogy a kaszinózók családjában otthon is elfogadott a gázkamrákon, az elégetett embereken, a megkínzott és emberi mivoltuktól megfosztott embertársaikon humorizálni. Mert szerintük ez belefér, szerintük ez vicces. Aki a veszprémi Napló viccrovatába betette a nevezett viccet, feltételezem, viccesnek találta. És a többiek is, akiken ez átment. Nem szól senki, hogy már bocsánat, ezt kikérem magamnak.
Kikérem magamnak az összes megbántott embertársam helyett. Szégyen, hogy ez megtörténhetett, mert a legrosszabbat jelzi. Hogy lassacskán minden szalonképes lesz. És akiket ma még csak könnyedén és nyilvánosan kinevetünk, később simán megfoszthatunk a méltóságuktól is, nem? Gondoljunk csak például a Völkischer Beobachterre – a mérgező kifigurázás elhiteti, hogy megtehetjük ezt emberekkel. Hát nem. És legyen ez az első figyelmeztető jel.
És a gyerekeinknek is magyarázzuk el, miért emeltük fel a szavunkat. Mert meg kell tanulniuk. Amíg még nem késő.
