Már több hete futottam. Mindennap. Úgy vagyok összerakva, ha csinálok valamit, azt teljes erőből, tiszta szívvel szoktam. Vagy nem csinálom. Az is rendben van, de ha eldöntöm, hogy megteszek valamit, nem szoktam odakenni.
Egyre hidegebb lett. Gyakran esett a hó is. Igazi szép tél volt, amit persze – legyen, akármilyen szép és fehér –, sose szerettem. Pontosabban sose szerettem igazán. Futottam rendületlenül, bár egyre inkább be kellett öltözni, és olykor csúszott is az út, de kezdtem megszeretni az egészet.
Valami lassan-lassan, apránként megváltozott. Már nem voltak halál közeli élményeim a Margit híd tájékán, kaptam levegőt is, és kezdtem úgy érezni, miképpen régen a vízben, hogy ura vagyok a testemnek. Ez nagyon jó és ismerős érzés volt.
Kellett hozzá jó húsz perc, hogy bemelegedjek, de utána előfordult, hogy repültem. Vagy legalábbis úgy éreztem, repülök, mert azok a bizonyos boldogsághormonok, amikről, ha sportolsz, nem igazán van tudomásod, vagy legalábbis nekem nem volt aktív versenyző koromban, elkezdtek hatni.
Kalandoztam. Különböző útvonalak mentén futottam mindig betonon. Ebben is volt valami, ami nagyon jellemző rám. Néhány évvel korábban megoperálta egy kedves kollégám a jobb térdemet. Évekig kínlódtam vele, halogattam a műtétet. Fájt, bedagadt. Majd elmúlik, gondoltam, jó szakemberhez méltóan, hiszen van egy ortopéd szakvizsgám is.
Tudtam, ez nem az a fajta fájdalom meg dagadás, ami majd elmúlik, de azért reménykedtem, hogy mindaz, amit megtanultam, rám nem érvényes. Tévedtem. Egyre jobban fájt, és egyre nagyobbra dagadt a térdem. Eljutottunk a műtétig, lezajlott, de elhangzott a varázsige,
soha többet nem szabad futnom. Szegény doktor bácsim nem tudta akkor még, ez a mondat olaj a tűzre, mert ami tilos, az azonnal kihívást jelent.
Persze, hogy rögtön a műtét után próbálgatni kezdtem,
valóban nem terhelhető-e a térdem. Az elmélet az volt, és nincs ebben semmi különleges, ha a környező izmokat megerősítem, megtartják az operált térdemet.
Kísérleteztem, és végül is elég fura módon az derült ki, a beton tökéletes alap a futásra. Amennyiben betonon futok, nem fáj, nem dagad a térdem, ha bármi más helyen kísérleteztem, elég ronda tüneteim lettek.
Ennyit az előzményekről. Mindez azonban évekkel korábban történt, és épp csak az érdekelt, ha mégis úgy döntenék, futni szeretnék, lenne-e ennek valami – hogy úgy mondjam – szervi akadálya.
Amikor azon a szombat estén úgy döntöttem, futni fogok, tudtam, olyan útvonalat kell találnom, ahol zömében beton van. A rakpart, a Margitsziget és aztán még sok terület tökéletesen megfelelt. Sokadszorra most egy új szempont szerint fedeztem fel imádott városomat. Hol lehet jó sokat futni betonon, ez volt a szempont.
Persze, a régi útvonalak, azok, amelyeken úszókoromban futottam, mind jók voltak. Ilyen volt a Margitsziget is. Igaz, szépen kiképzett futópálya van körben a Szigeten, de mellette szerencsére ott fut körbe a betonút is. Mintha külön nekem csinálták volna.
Szóval futottam már lelkesen, némi öröm is volt benne,
ám az élet még egyáltalán nem volt vidám, de mindenesetre
már gyógyultam. Még alagút volt, de már voltak kapaszkodóim, és talán látszott az alagút vége is.
Szombat volt. Esett a hó, elindultam. Azt írtam előbb, néha repültem már, de azért nehogy azt hidd, hogy úgy futottam, mint Usain Bolt. Nagyon messze voltam a százméteres síkfutás olimpiai bajnokától. Konkrétan még a csigák is megelőztek. De mindaz, amit éreztem közben, inkább jó volt már, mint kínlódás. Aznap úgy gondoltam, teljes Szigetkört futok. Annyi volt a bővítmény, hogy a két híd alatti rész is beletartozott a nagy körbe. Nagyjából hat és hét km közötti táv.
A hivatalos Szigetkör 5,35 km-es. Természetesen becsületesen
végigfutva. Fura madár egy élsportoló. Mindegyik, akit ismertem, és szerencsére nem kevés van belőlük, a szoros baráti körömben talán úgy választódik ki, hogy bizonyos dolgok nyilvánvalóak.
Talán azok, akikben kétség merül fel, mondjuk azt illetően, hogy mennyi az annyi, el sem jutnak a csúcsra. Vagyis a Szigetkör az a teljes kört jelenti, nem csaljuk le a két hídfő alatti részt. Mondom, hideg volt, sötét volt az ég is. Olyan „maradjunk otthon, és ki se tegyük a lábunkat az utcára” idő. Nekem viszont menni kellett, mert
eldöntöttem, hogy naponta futni fogok, és ha a döntés megszületett, nem állhatott az útjába semmi.
Azt is mondhatnám, ezt minden sportoló megtanulja, ha kell, a saját kárán. Hó, eső, hideg vagy akár hőség nem állhat az edzés útjába.
Oké, rendben van, mondhatnád, megértem, amíg arról van szó, mondjuk, olimpiát akarsz nyerni, addig így van, de mi végre az egész akkor, ha hobbiszinten sportolsz? Akár igazad is lehetne, ha hinnék abban, hogy van hobbisport. Mert hitem szerint vagy legalábbis az én
hozzáállásom szerint ez nem létezik. Kellenek célok. Mindig is szükségem volt rá, hogy tudjam, mit akarok.
Akkor, azon a bizonyos szombaton, amiről már írtam, csak azt tudtam, futni fogok, mert a mozgás átsegít életem egy nehéz periódusán. Néhány héttel később már határozottan körvonalazódott a konkrét cél is, le akarom futni majd egyszer a maratont. Álmodtam valamit, megvalósulni látszott, aztán rémálom lett belőle.
Hogy mit tett rosszul vagy helytelenül a másik, sose érdekelt. Hogy mit hibáztam én az elején, közben vagy a vége felé azonban, mivel csak erre tudtam gondolni, ugyancsak szétverte az önbecsülésemet. Arra pedig szükségem volt. Ahhoz, hogy tovább tudjak élni. Az önsajnálat és a bűnbakkeresés, hála istennek, sose volt az erősségem, utáltam, ha valaki azt állította, önhibáján kívül került egy helyzetbe. Szerintem ilyen nem nagyon fordul elő.
Ha naponta megteszek egy távoli célért mindent, ami erőmből futja, felépítem, hogy miképp lehet eljutni odáig, és utána teljesítem, amit kitűztem, olyan ismerős volt, olyan biztonságos, hogy már az is jólesett, ha csak gondolatban foglalkoztam vele.
Azt üzente, és csak rajtam múlt, hogy üzen-e mindennap, nem vagyok értéktelen, eldobható, lecserélhető, vagy bármi más egyéb, amit gondolsz magadról, amikor tönkremegy az életed.
Szóval Szigetkör, hó, hideg és magány. Nem volt a Szigeten senki. Nem sokkal karácsony előtt jártunk, talán három hét volt az ünnepekig.
Mindig nagy családra vágytam, sok gyerekre. Másképpen alakult, de abban a néhány évben, míg együtt voltunk a második férjemmel, megadatott a nagycsalád illúziója. Sokan a karácsonyi asztal körül. Sokan és néhány évig maradéktalanul boldogan is. Hálás vagyok érte a Sorsnak, de akkor és ott, az első olyan karácsony előtt, amikor szétmentünk, féltem.
Ropogott a hó a lábam alatt, csúszkált a cipőm talpa, jólesett a Margit híd alá érnem. Védett terület volt, talán azért is, mivel valami meleg víz is ott bugyog, a levegő is kellemesebb volt.
Kicsit lassítottam. Hallottam a forrásvíz hangját a falban, ahogy folyik lefelé. Előtte épp azon a területen, ami a körbe menő futópályán belül volt, kupacokat vettem észre.
Milyen furcsa, gondoltam, mik lehetnek ezek, amikor az egyik kupac megmozdult, és felült. Atyavilág – ezek itt emberek, akik nyilván azért húzódtak ide, mert itt nincs annyira hideg. Talán azért is, mert itt meg lehet mosakodni, uram isten, itt emberek élnek, ha jól megnézem a kupacokat, nem is kevesen. Vitt a lábam lendülete tovább. Mi bajom is van nekem, ez volt a következő gondolatom – és rettentően szégyelltem magam.
Én meg bebugyolálva, mint egy gesztenyés néni, futkosok a boldogságom után. A jó isten mindig küld üzeneteket. Ha van füled,
szemed, szíved, hogy észrevedd, néha nem is ritkán, mondhatom, sokat segít abban, nehogy túlságosan belemerülj az önsajnálatba.
Vitt a lábam tovább, de valahogy visszahúzott a szívem és a kíváncsiság. Éreztem, beszélnem kell ezekkel az emberekkel. Segíteni akartam, csak még nem láttam a módját. Megfordultam, és lassan
elindultam visszafelé.
Akkor már sok éve a VII. kerületben dolgoztam. Tudtam, attól, hogy valakinek úgy alakult az élete, hogy a perifériára sodródott, még megmaradhat az önbecsülése, és abba belemászni, több mint otrombaság. Megtanultam, hogy az, akivel kevésbé bánik kesztyűs
kézzel az ÉLET, sokkalta érzékenyebb. Más nem is nagyon marad nekik, mint a tartás, és semmi esetre sem akartam fájdalmat okozni.
Lassan lépkedtem visszafelé az úton. Volt otthon egy csomó olyan dolog, amiről úgy gondoltam, ezek az emberek hasznát vehetik itt. Takarók, meleg holmi, kabátok. Már be voltak dobozolva, hogy elviszem valahová, de halogattam. Most úgy tűnt, nem hiába, de nem akartam tolakodónak látszani. Levettem a sapkámat, lehúztam a kesztyűmet is. Megálltam.
Jó napot kívánok – mondtam halkan, többen felém fordultak azok közül, akik már ültek, és néhány fekvő kupac is megmozdult. – Szeretnék bemutatkozni, és valamit kérdezni – folytattam, amikor egy nagyon tiszta tekintetű asszony azt mondta:
Nahát, a doktornő!
Bólintottam.
Elnézést kérek a zavarásért, de úgy alakult az életem, hogy van egy csomó felesleges holmi otthon, ha nem vennék sértésnek, szívesen elhoznám önöknek.
Már majdnem mindenki ült és figyelt. Vártam a választ. A szép arcú, tiszta tekintetű asszony körbenézett, és azt mondta: Nagyon megköszönnénk, minden jól jöhet ebben a hidegben. Köszönjük, Andrea – tette hozzá, miután a többiek is úgy tűnt, egyetértettek.
Valami fura melegség vett körül. Talán az együvé tartozás melege. Jó érzés volt. Álldogáltam, valahogy nem akaródzott továbbmenni.
Ne törődjön vele – szólalt meg a szép arcú asszony egy idő után –, el fog múlni a bánata.
Szent isten, ennyire látszik? És megint csak szent isten, még ő vigasztal engem?
Maga jó ember, majd eljön, aki meg is becsüli ezt önben.
Honnan tudta, honnan érezte, hogy épp itt kaptam léket, nem tudom, de nagyon jólesett, amit mondott. Megbeszéltük, mire lehet még szükségük. Azt is, mikor tudok erre jönni az összekészített holmikkal.
Mi általában itt vagyunk – szólt az egyik férfi –, várni
fogjuk.
Néhány napon át kiterjedt gyűjtőhadjáratot folytattam a baráti körben, hogy kinek, hol és mi van felesleges, amit ezek az emberek használni tudnak majd a híd alatt. A hideg, a tél, a betegség, az éhség ellen. Ami összejött, több fordulós menetben ért célba. Megpakolva hátizsákokat, részletekben vittem el az egészet. Közben meghallgattam némelyikük történetét is.
Emberek, történetek, ami bármelyikünkkel megeshet. Épp csak egy rossz döntés, és már meg is bicsaklik az életed. Egy nagy bánat közben kaptam egy olyan szemüveget a sorstól, amin átnézve azt éreztem, bár szomorú vagyok, és összetört a szívem, de van, lesz kiút.
Ahogy lett is.
Ezt kaptam akkor és ott azoktól az emberektől, akik azt a telet a híd lába alatt töltötték. Csak remélni tudom, vannak, nem kevesen, akiknek sikerült továbblépniük.
