Sokáig úgy véltem, egyáltalán nincs értelme az év végi összegzéseknek. Hogy a szerepük kimerül abban, hogy kissé megkönnyítik december második felében az újságírók életét, hiszen nem kell mást tenni ilyenkor, mint visszatekintgetve mazsolázni és értékelni, súlyozni, ez meg kellemes feladat. Az olvasóknak viszont maximum annyit ad az egész, hogy emlékezteti őket az idő rettentő gyors múlására. De aztán, főképp hogy valamiféle iszonyú romantikus hangulatban a korábbi írásaim között rostálgattam, be kellett lássam, hogy igenis szükség van arra, hogy bizonyos időközönként – és oké, legyen az a naptári év vége – leüljünk, számot vessünk, levonjuk a következtetéseket. Tendenciák rajzolódnak ki, jelenségek érthetőek meg általuk, akár a kultúra akár a politikai felől nézzük a dolgot.
Mit mondhatunk közösen 2016-ról? Nos a lehető leglesújtóbb, legszomorúbb, legriasztóbb dolgokat. Sok tény segít alátámasztani mindezt: a Brexit, a szégyenteljes plakátkampány, Trump, csak úgy kapásból – és ne áltassuk magunkat azzal, hogy mindez előzmények nélküli volt, hogy villámcsapás szerűen jöttek ezek az elképzelhetetlen dolgok. Mindennek meg volt már ágyazva mind a bel – mind a külpolitikában. Mindig elképeszt, ha azt tapasztalom, az emberiség nem tanul. Nem tanul semmiből, nem ismeri fel a nyilvánvaló jeleket, és nem azért mert úgymond nem akarna odanézni, vagy mert elfordítja a szemét, hanem pusztán azért, mert nem képes értelmezni, amit hall és lát.
Soha ennyire mint idén nem volt nyilvánvaló számomra, hogy itthon például mire megy ki a játék. Soha ilyen tisztán nem rajzolódott ki előttem a hatalom sötét arca. Már évek óta lessük az egészet, és gyakorlatilag egy-két gyenge tiltakozáson kívül nem megyünk neki a falnak. Mintha már a gondolkodók és aggódók is megszokták volna a helyzetet, hogy ez van. Próbálkoztunk iróniával, humorral, emelt hanggal és hallgatással. Mindez nyilvánvalóan nem volt elég. Nem is lesz. És közben egyre több a kollaboráns, a sunyuló, a „most így kell viselkednünk és beszélnünk” eszményét magáévá tevő magán- és üzletember, művész.
Hát normális az, hogy minden élesebb hangú írásom után – a mocskolódásokon kívül – olyan leveleket kapok, magas helyekről is, hogy ne menjek ebbe bele, veszélyes. Vagy hogy már nekem mindegy – a regnálók leírtak, minden ajtó becsukódik előttem. Kérdezem én, hogy az egy demokratikus rendszerben üldözendő dolog, ha valaki nem rejti el a hivatalossal ellenkező véleményét?
Érdemes végig néznünk az utóbbi évek összegzéseit, végigmenni a disznóságon, kis – és nagy döbbeneteken, megnézni, mik voltak a botrányok. És megnézni, mennyi ganéságnak nem lett következménye. Hogy milyen gyorsan felejtünk. Idén bezúzták a Népszabadságot. Mikor is darálták be az Origót? Mikor kezdődtek a tömeges leépítések, tisztogatások a közmédiában? Mikor kezdtek el nyíltan híreket manipulálni, hamisítani? Maradjunk annyiban, hogy nem ma. És ezt is mind hagytuk, hagytunk annyi mindent. Most már minden csak logikus következmény, szövődmény, folytatás.
Kulturálisan is a veszteségek éve volt ez. David Bowie, Esterházy Péter, Dévényi Ádám – csak hogy a számomra kiemelkedően nagy fájdalmakat említsem. Nekem személyesen is a nehéz próbák és nagy fájdalmak éve volt. Elvesztettem egy nagyon fontos munkám, voltaképpen a megélhetésem legnagyobb pillérét, hónapokig kellett a cuccaimat raktárban tárolni és magam ismerősöknél meghúzni, két-három heteket töltve csak egy-egy helyen, míg a lakásom – rengeteg kompromisszumos megoldással – elkészült. Sok addigi barátomban kellett csalódnom, többeket bedarált a rendszer, sokan adták fel a személyes meggyőződésüket pénzért és remélt előnyökért. (Lelkük rajta. Csak én nem akarok ebben részt venni.) Ráadásul volt idén még két kisebb műtétem is, rengeteg félelemmel, stresszel, gyógyszerekkel.
Mégsem érzem magam a padlón, semmilyen szempontból. És ebben a legtöbbet azok segítettek, akik közel állnak hozzám. Volt, aki teljesen váratlanul anyagilag támogatott, volt, aki a lakását ajánlotta fel, mikor nem volt hová mennem, volt, aki munkát adott, volt, aki egyszerűen csak képes volt órákon át hallgatni a problémáimat. Köszönöm nekik, mindannyiuknak.
Örök tanulság nekem a továbbiakban, hogy a legfontosabb tényleg az, hogy kialakítsuk magunk körül a védőhálót. Olyan emberekből, akiket szeretünk, tisztelünk, akikre számíthatunk és akik számíthatnak ránk. Hogy ne féljünk a hála érzésétől. Ne féljünk kimutatni a számunkra fontos embereknek, hogy valóban fontosak számunkra. Karácsony előtt kaptam egy telefont egy nagyon kedves ismerősömtől. Hogy semmi különös, csak így, év vége felé szeretné elmondani, hogy azok közé tartozom, akik jelentenek neki valamit. És hogy idén nem akarta körlevéllel, üzenetekkel elintézni ezt. Jó volt pár percet beszélgetni, jó volt elmondani, mi van velem, és jó volt hallgatni őt.
Remélem, jövőre még többet tudok együtt lenni azokkal, akikkel szeretnék. Mert együtt még ezt a siralmas, szánalmas dolgot is könnyebb megemészteni, ami ma a közéletben történik. Vagy legalábbis abban megerősítenek, hogy a tébolyban létezik még némi normalitás.
