Gerlóczy: Osai község 25. lakójának küzdelmes hétköznapjai 1-2.

A beilleszkedés

Ugatott egy kutya. Japánban nem sok kutyát látni, és azok sem nagyon ugatnak, így aztán Japánban nemcsak látni, de hallani sem nagyon lehet kutyát, ez a kutya azonban ott volt, és ugatott. A ház bejárata előtt ültünk két apró széken és teáztunk.

– A kutya – mondta Chika-chan.

– Igen – feleltem.

– Ugat!

– Igen. Hol ugat?

– Hm – gondolkodott el Chika-chan, majd beleszívott a cigarettájába. – A szomszédban. Csak egy kutya van a faluban.

Már megvacsoráztunk, Chika-chan tökös rizst készített az érkezésem tiszteletére. Megdicsértem a kertjében termő tököt, amely valóban nagyon ízletes volt.

Már megtanultam, hogy a fészerbe, vagyis a fürdőszobába, illetve a mosdóba, vagyis a pottyantós budiba vezető, tökliánokkal sűrűn keresztezett utakon járva félrehajtom a fejem, mert mindkét irányba, 150 centiméternél egy picivel magasabban, vagyis Chika-chan testmagasságától egy picivel magasabban, az együttélés szabályait maximálisan betartva hatalmas pókhálók feszülnek, öklömnyi nagyságú, vöröshasú, sárgás-fekete lábú pókokkal.

Kezdett hűlni a levegő, felvettem egy inget.

– Kérhetek egy cigarettát? – mondta Chika-chan. – Elfogyott a dohányom.

– Persze, vegyél csak. Van bőven. Kérdeztem, hogy hozzak-e valamit a városból, miért nem mondtad?

– Láttál ott ilyen dohányt?

– Nem láttam, mert nem azt néztem, de bizonyára van. Miért nem mondtad, hogy hozzak?

– Mert nem tudtam, hogy dohányzol-e. Nem szép dolog dohányt hozatni egy nemdohányzó emberrel.

A kutya tovább ugatott. Kinyitottam egy sört, egy dobozos Kirint. Hatot hoztam magammal a biztonság kedvéért, mert tudtam, hogy se kocsma, se bolt nincs a faluban.

Chika-chan azonnal értésemre adta, hogy nem fogyaszt szeszes italt, a faluban viszont nagy probléma az alkohol, sokan isznak, szám szerint négyen, vagyis a lakosság 6 százaléka küzd alkoholproblémákkal.

– Kié ez a kutya? – kérdeztem.

– A szomszédé – felelte Chika-chan. – Nagyon csúnya ember.

Meglepődtem, mert utazásom előtt azt olvastam egy könyvben, hogy a japánoknál nincs olyan szó, hogy csúnya, nem használják ezt a kifejezést, amikor egy másik emberről beszélnek, senki sem csúnya, mindenkiben van valami szép. Chika-chan, aki, persze nem japánul, hanem angolul beszélt hozzám, mintha csak megérezte volna, gyorsan pontosított.

– Nem ő csúnya, hanem a lelke.

– Értem.

– Ő nem csúnya, de az arca elárulja, hogy a lelke csúnya. Hogy valami rohad odabent.

– Akkor lehet, hogy őt ugatja a kutya.

– Nem hiszem. Talán megint egy habu van a kertben, egy mérges kígyó. De az sem valószínű, most december van, csak májustól augusztusig jönnek le a kertekbe, ilyenkor alszanak, fáznak.

Egyre hidegebb lett, meglepően hideg. A tökvirágok összezárták szirmaikat. A hold a kert fölé kúszott. Chika-chan felnézett az égre, a bőre olyan fehér volt a holdfényben, mint a rizspapír.

– Négy napunk van teliholdig.

– Pont négy?

– Igen.

Mosolygott. Láttam, hogy valamit titkol, de szívesen elmondaná.

– Mi az? -kérdeztem.

– Semmi. Ez a kutya soha nem ugat. Egyszer hallottam csak ugatni.

– Amikor a habut ugatta?

– Azon kívül. Amikor ide költöztem. Akkor egy napig ugatott.

Bólogattam. Nem szép dolog cigarettát hozatni egy nemdohányzó emberrel, egyáltalán nem szép dolog.

– Akkor miattam ugat? – kérdeztem.

– Igen! – felelte Chika-chan megkönnyebbülve. – Igen, miattad ugat!