Nemzeti ünnepeink:
Eleve nem is értem, hogy mit képzel az a migráns, aki ide csoportosan betelepedni készül. Ha mi egymást ennyire gyűlöljük, akkor majd pont a jöttmentet nem fogjuk. Persze, a tömeges pszichózis magyar viszonylatban nem új dolog, annyira régóta vagyunk csoportosan annyira hülyék, hogy már a poétikaelméletbe is beszivárgott, hogy nekünk ez kell, kényelmes kapitalizmus, meg kényelmes szocializmus.
De még tömeges pszichózissal mérve is elég durva időszakunkat éljük, mi, csoportos magyarok. Nekem például egészen kettős napom volt, hadd mondjam el, lesz tanulsága, ígérem. Október egyik utolsó hétvégéjén bodicsekkel érkezett meg az ősz Budapestre. A Mechwart park gyönyörű, sárgásbarna levélszőnyeg takarja a kopaszodó gyepet, ami egy tíz évvel ezelőtti közbeszerzés óta csak foltokban képes kibújni. Kutyát sétáltattam. Boldog volt, én is.
Megőrülni, vagy nem megőrülni
Itt most jön egy kisebb ugrás. A tömeges pszichózisra több válasz adható. Vagy megadjuk magunkat, vagy megpróbálunk a lehető legagresszívabban nem megbolondulni. Azoknak a fiataloknak egy része, akik még 40-50 évig a hazájukban terveznek élni, megpróbálja inkább az utóbbit. Élni kell, és ha kell, akkor már inkább jól, mint rosszul. Vannak, akik még valamit csinálni is megpróbálnak, hogy ki lehessen bírni a csoportos megbolondulást.
A legjobb barátom ezt csinálta. Egy rendezvényt, ami arról szólt, hogy a tömegpszichózison kívül valami más is összekössön minket. A Fegyverszünet (megkésett önpromo a link alatt) lényege az volt, hogy azok, akik emberibb életet szeretnének Magyarországon élni, segítsenek azoknak, akik erre nem képesek. Mert ha Borsodban szar lesz, akkor Budapesten is. Meg arról, hogy a nemzeti ünnepeink ne arról szóljanak, hogy gyűlöljük egymást. Adományokat vittünk és japán sört ittam a barátaimmal.
Eleinte elég naiv dolognak tartottam ezt az egészet, csak aztán a következő sarkon iszonyatosan arcon vágott a valóság. A Fegyverszünet a Szabadság téren volt, innen egyetlen út vezet hazáig, a Kossuth téri katlanon keresztül. Ami a tévészékház egyik oldalán sípoló, ordító tömeg volt, az a másikon csak zümmögő darázsfészek. Pedig akkor még nem tudtam, hogy miközben én megpróbáltam elhitetni magammal, hogy csak csinálni kell, és lehet emberi módon élni Magyarországon, az egyik kollégámat épp azért ütötték meg, mert dolgozott. Másik kettőnek, két nőnek ráadásul, kiverték a kezéből a telefonját a pszichózisban végképp elrohadt öregemberek.
Neki csak egy dühös mozdulat, bassza meg a kurva anyját, minek videózik itt, lebaszom a fejét is, másnak viszont a törött telefon egyhavi fizetés. Itt derül ki igazán, hogy pusztítani és kárt okozni mennyivel könnyebb, mint tűrni és építeni. Előbbire még a hülyék és a gonoszok is képesek.
Tényleg nem tudom, mire számítottam egy országban, ami ennyire nem érti az iróniát. A köztársasági elnök október 23-án egy volt III/II-est léptet elő, aki valószínűleg a most uralkodó miniszterelnökről is adott le jelentést ‘89-ben, miközben egy nyakfejű verbális verőember a közpénzen működő propagandacsatornán azzal ijesztget, hogy a miniszterelnököt kifütyülni szabálysértés.
Orbán Viktor miniszterelnök pedig a szovjetek ellen vívott egyetlen igaz forradalmunk ünnepét azzal tölti, hogy Brüsszelt ekézi (majd akkor mondd, hogy Brüsszel Moszkva, amikor börtönbe csuknak, mert Junckert szidtad, addig inkább ne).
Közben pedig a közpénzen megvett TV2, ami korábban még a tulajdonos nőjének fánkozójáról riportozott, konkrétan azt hazudja, hogy a tüntetők kifütyülték a himnuszt. Nem azt fütyülték ki, hanem Orbán Viktort. A himnusz alatt zavarba ejtő csönd volt.
A tömegpszichózis, a humor és az önirónia teljes hiánya teszi ennyire embert próbálóvá ezt az országot. És vagy megőrülsz te is, vagy megpróbálsz csinálni valamit, hogy elviselhetőbb legyen.
