Az eufórikus gólöröm alapvetően cuki, a sikerre szomjas bús pesti és nempesti nép végre boldog és végre közösségbe forr. Durwa fontos és illene észrevennie a sok nagyokos, kisokos és nemokos nyilatkozónak és firkálónak, hogy az ujjongók serege nem homogén. Egy kalap alá venni és fikázni a boldog népeket a béközepekkel megnemértés, tévedés, butaság ésvagy gonoszság. És azt is illene észrevenni, hogy az emberek nem hülyék, legalábbis nem mind hülyék, attól, hogy most végre átélhetik ezt a hallatlan közös élményt, még képesek elválasztani a tüdőt a májtól, attól, hogy boldogok, még lehet ugyanolyan elmarasztaló véleményük államról és politikáról, mint azelőtt.
No persze, ettől még vannak bizony más részhalmazok is, de azt állítani, hogy az egész halmaz kopasz náci, nem felel meg a valóságnak. Megreszkírozom amúgy, hogy a hallgatag többség tojik a focieebére, nem is érti azt az extázist, amit kivált (egy szakmailag középszerű) győzelem, nem érti, hogy végre tényleg jók vagyunk. És jogában is áll azt gondolni, hogy ettől nem lesz olcsóbb a brúgó. Sőt jogában áll azt is gondolni, hogy a foci tkp egy plebejus tömegszórakoztató izé, ami klasszul pótolja a szellem hiányát a nép többségénél és pompás etnikai-törzsi-nemzeti-közösségi identitást képes adni a kispolgárnak, mindezt vér nélkül. Mert hisz’ a foci a háború folytatása más eszközökkel, a játék dimenziójába emelve a harcot, ez tkp a sport definíciója is, a sakktáblán, a páston, a teniszpályán és a stadionban vér nélküli csaták dúlnak (a csapatjátékoknál) rikító színekbe öltözött harcosokkal, és hogy ez óriási civilizációs vívmány.
Az a baj, hogy van egy durwára nem ártatlan és önfeledt szegmense-részhalmaza ennek az ünneplő tömegnek, mely hozza mindazt, ami ezt az országot rendre gajra viszi. (Gaj: jiddis szó, írásváltozata a goj, gój, azaz nem zsidó. A szlengben annyit jelent, hogy vmi elromlik, tönkremegy, emberi kapcsolat esetén, hogy felbomlik…). Szóval az a baj, hogy az uralkodó paradigma az a sérelmi és kirekesztő magyarság-tudat, melyben a kisebbrendűségi érzés szorongása hánytató elegyet alkot a 19. századi romantikus nacionalizmussal és a képzelt kultúrfölény dzsentroid gőgjével. Ennek az immár állami politika rangjára emelkedett szellemi mosléknak strukturális alkateleme, nem kívülről ráaggatott dísze a xenofóbia, mindenekelőtt az antiszemitizmus, és ez a magyarságtudat a honi béközéposztály uralkodó eszméje.
Egy rendes magyar ember egy focimeccset nem játékháborúnak lát, hanem igazinak, legyen bár tömegember vagy hochértelmiségi, lelke mélyén utálja a franciákat, a szlovákokat, a románokat, a cigányokat és a zsidókat, tkp mindenkit, akit nem ismer, nem ért és akitől fél, ezt verték belé otthon és ezt hallja immár a hivatalos médiából is. A soros mumus most a migráns, és a rendes magyar ember nem veszi észre, hogy holnap ő lesz az és ő fogja a karjai közt tartani a gyermekét, akinek akkor már nem lesz koponyateteje.
