Szinte zokogok, annyira sajnálom, hogy nem most vagyok iskolás! Mit bánnám én, hogy nincs vécépapír az iskolai mosdóban, mit érdekelne, hogy az oktatóim nem tudnak fénymásolni, és miért is zavarna, ha nincs kréta, hogy nincs ez és nincs az?! Boldogságom teljes lenne, hiszen minden gondot feledtetne velem, hogy van helyettük Rákay Philip, és az ő könyve, hogy ott mosolyog az ugyancsak foghíjas iskolai könyvtár polcán – a szakadozott régi könyvek között – e derék két kötet, frissen, illatosan!
Már ha vagyok olyan szerencsés, hogy beleessen az iskolám abba a hatezerbe, akik részesülnek ebből az áldásból. Nem is értem, miért nem tették rögtön egy rendelettel kötelező olvasmánnyá, sőt, tankönyvvé e remekművet, az úgy még nagyobb biznisz lehetne. Bár akárhogy osztok-szorzok, így sem kevés, amit szerzőnk zsebre tesz. Főképp, hogy munkája magánkiadásban jelent meg, így gyakorlatilag a most kapott hetvenmillió teljes egészében az ő zsebébe vándorol. Csak összehasonlításként: egy mezei átlagos szerző, ha kiadónál van, jellemzően százalékot kap az eladott példányszámok után, átlagosan tíz százalékot. Amúgy a könyv teljes vételárának a felét elviszi a terjesztő. Így – jelen esetben – most terjesztővel sem kell kalkulálni, hiszen terjeszti azt az állam, egyenesen be az iskolába és onnan a nebulók fejébe!
De vissza az anyagiakhoz: a készülő vagy kész munkákkal szoktak pályázni is a kiadók, ebből gyakorta megvan a nyomdaköltség (NKA-s pályázatoknál 10 százalék szerzői honorárium lesz.) Kötve hiszem, hogy Philip munkája zsebből, mindenféle támogatás nélkül látott volna napvilágot, azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy esetleg az egykori műsor költségvetéséből farigcsálták le a tételeket: bér-beíró, tervező, nyomda. És ne higgyük, hogy Philip a műsorát társadalmi munkában készítette (ezt nem is várnánk), talán meglepődnénk, ha kiderülne, hány adóforintból készült el annak idején. Azt hiszem, ennél a fajta munkánál mondhatjuk bátran: az egész tiszta haszon.
Most már minden lúzer író tudhatja a sikerszerzővé válás receptjét: légy hű pártodhoz, és semmi akadálya nem lesz a varázslatnak, az amúgy évről évre lankadó könyvvásárlási kedv újra az egekbe szökken. Vagy úgy, hogy Matolcsy-alapítvány támogat be, vagy úgy, hogy az a készlet, ami netán a szerzőre rohadna, netán egy raktárban porosodna – teljes egészében felvásárlásra kerül. Csak félve kalkulálok, hogy piaci alapon (és ugye a kultúrával foglalkozó nagyjaink szájából igen gyakran felröppen, hogy álljanak meg a színházak, a kiadók stb… a saját lábukon – bár Ráhel után már egészen világos, mit értenek alatta), hogy festene a történet.
Nos, hasonló munkákat nézve lehet, hogy az ezer darabot sem érné el, amit ekképp értékesíteni tudnának, és így a bevétel kicsit messze esne az oly kerek hetvenmillától. A nagy múltú folyóiratokra nincs pénz. Meg is szűntek szép sorban. Erre van. Hang fennakad.
