Ha az egészségügyben tapasztalható gondokból indulunk ki, akkor egy ott gyakran hallott kifejezéssel indítok: életjeleket ad a magyarság. Ha az elmúlt egy-két évet nézzük, láthatjuk, hány és hány alkalommal mutatta meg magát a különféle dolgokkal elégedetlen, különféle nagyságú tömeg. Arca lett „a zemberek”-nek, azok is megmutatták magukat, akik nem tartoznak kifejezetten a békemenetek csoportosulásaiba. Jöttek az elégedetlenek, a morgolódók, a változást akarók, az utóbbi időben az egészségügyiek és a pedagógusok. Ezrek tüntettek, vonultak, és mennyivel többen lettek, lettünk volna, ha több bátorságot gyűjtenek magukba azok, akik úgy érezték, van okuk arra, hogy féljenek. Ez a félelem az, ami még inkább jogossá teszi a különféle demonstrációkat. Ha több haszna nem volna ezeknek, csak annyi, hogy „a zemberek” megtanulnak nem félni, bátornak lenni, pontosabban megértik, hogy a félelem ismeretlen fogalomként maradhat csak meg a demokráciában, már azért is megéri összeverődni és vonulni, szónokolni és a szónokokkal tapsolva egyetérteni.
Sándor Mária kiemelkedő személyisége lett annak a tömegnek, melynek immár hónapok óta, mintegy egy esztendeje hangadója, nem is önmagáért, inkább a kollégáiért, az ápoltjaiért, meg a jövő ápoltjaiért, betegeiért, értünk, mindenkiért. Ennek az érzelmemmel teli, szívből beszélő és cselekvő asszonynak mozgósító ereje van. Évek óta kutatjuk, találunk-e egy civil kurázsival bíró személyiséget, olyat, aki a pártok fölé emelkedik, és a pártpolitikától függetlenül, és attól elszakadva mutatja meg magát, és ösztönös ellenzékiként vág bele olyan harcba, melyet csakis az esélytelenek nyugalmával és fölényével vívhat meg, csöppet sem mérlegelve, hogy győztesként kerülhet-e ki ebből a küzdelemből. Sándor Mária efféle személyiség, azzá lett, azzá tette a józansága, a tisztessége és a létező igazsága. Ma sem mond többet és mást, csupán azt és annyit, hogy ő egy egyszerű ápolónő, aki kimondja azt, amit másoknak, a szakszervezeti vezetőknek, a kórházak igazgatóinak, a hivatalos embereknek kellene kimondaniuk. Ezért is dobta be minap a törölközőt, azért, mert magára maradt, mert nem állt mellé senki azok közül, akik hivatalukból adódóan segíthettek volna neki, ha másért nem, azért, hogy ne csupán szélmalomharc legyen az, amit tárgyalásos úton, érveléssel és egyezkedéssel is el kellene, és el lehetne érni.
Sándor Mária nemrégiben föladta, de úgy tűnik, maradt még benne erő ahhoz, hogy újrakezdje. Az ötperces csöndje után most újabb ötlet megvalósításán munkálkodik: egy napra öltözzön feketébe Magyarország, vagyis a magyarság azon része, mely megértette, miről is szól Mária küzdelme. Pénteken, április 15-én fekete péntek formálódik. Ahogy ő hirdeti: fekete ország – egy fehér, tiszta egészségügyért! És hogy a bátorság híján fehérben maradó egészségügyiek is képviseltethessék magukat, a kórházak előtt reggel 8-10-ig feketében jelennek meg majd olyan civilek, akik vállalják, hogy egy-egy dolgozó nővért szimbolizáljanak, azokat, akiket eltiltottak a fekete póló viselésétől. Az LMP a Kossuth téren demonstrál este 5-6-ig feketében, és más pártok képviselői és szimpatizánsai is fekete zakót vesznek föl a kockás ingek fölé. Megvalósul egy fekete péntek, egy fehér, korrupciómentes Egészségügyért!
Én ennél is többről álmodom: hogy nem kell elsiratniuk a hozzátartozóknak azokat a családtagokat, akik bármilyen oknál fogva nem kapták meg kellő időben az egészségügyi ellátást, azokat, akiknek hosszabb időn át kellett várakozniuk egy-egy műtétre, mint amennyi az életben maradásukhoz szükséges lett volna. Az utóbbi napokban több olyan történet keringett a világhálón, melyek ilyen sorsokról és tragédiákról szóltak. Az érintettek már tudják, hogy Sándor Mária ügye az ő ügyük is. Már csak azoknak kellene fölfogniuk, hogy róluk és értük is kiállt és kiált a magányos ápolónő, akik most még az egészségesek közönyével és közömbösségével figyelik erőfeszítéseit.
