Egy német lány, aki a bárpultnál az idejét általában rajzolással tölti, kedvesen mosolyog maga elé, tekintete selymes, mint egy gyümölcsjoghurt, akaratlanul is szem-és fültanúja lesz, amint egy férfi kést ajándékoz egy tizenkét éves thai gyermeknek, a kocsmárosné fiának, születésnapja alkalmából. A német lány kezében a filctoll megáll. A férfihoz fordul és így szól: Megkérdezted az édesanyját, hogy ez rendben van-e így? A férfi erre azt feleli: Tessék? De hiszen ő egy gyermek, mondja a német lány. A német nemzet, hol így, hol úgy, de dolgában biztos, most például a szeretettől és megértéstől csordul túl, elveit megkérdőjelezni nem lehet, abból nem enged. Félti a tizenkét éves fiút a késtől, mert Németországban a tizenkét éves gyermeket félteni szokás a késtől. A férfi felvilágosítja a német lányt, hogy a gyermek, akinek a kést adta már hét éves kora óta motoron száguldozik, nyolc évesen ölt először királykobrát, a kókuszfáról, ha leesik, nem sír, hanem nevet, hogy ez itt nem Düsseldorf, és hiába gondolod úgy, hogy a te világod a világok legjobbika, hiába a segítő szándék és a mosoly ölelése, még ha úgy is lenne, a világok különböznek, nem szerelhetsz meg valamit, aminek nem érted a működését, nem süthetsz mangóból kolbászt, és lehet, hogy a tizenkét éves német gyerek megvágja magát a késsel, de több, mint valószínű, hogy csak azért vágja meg magát a késsel, mert te azt mondod neki, arra figyelmezteted, vigyázz, fiam, megvágod magadat azzal a késsel. A német lány megsértődik. Azt gondolja, hogy nem értik meg őt, és aggodalommal lelkében szomorúan folytatja a rajzolást. Ugyanebben a pillanatban a fiú elhajítja a kést. Az eldobott kés a teljes röppályáján a hossztengelyén forog, és hegyével egy fa törzsébe áll.
