Még megvan a két kedvenc gyerekkori babám, Natasa és Szilvia. Mindkettő gyönyörű, szőke, ragyog a szemük, játszik a szemhéjukon a púder.
Örülök, hogy nem akarták még megreformálni az ízlésemet, nem akarták elvenni tőlem a szépséget, a lehetőséget az álmodozásra. Ami most megy, a láz, hogy mindenképpen valami igazat adjunk csak a kicsinyek kezébe – enyhén szólva is túlhajtás. Jobb lenne, ha levedlett háziasszonyokkal, szétesett, iszákos apafigurákkal játszanának a gyerekeink, nehogy már eltévedjenek a jövőt illetően? Dehogy lenne jobb. Ha már kicsiként megfosztjuk őket a csillagokba szállás lehetőségétől, felnőttként sem mernek távolabb nézni.
Az extrém babák piaca mindig is kicsiny volt (a részeges, félvak, féllábú, véres rémekért sosem rajongtak sokan, főleg nem a gyerekek), de néhány kísérlet áttörte a szubkultúra határait. Nagy lett a ribillió, amikor 2012-ben Patricia Krentcil, aki a barnaság szerelmese volt, az alig ötéves kislányát is betette a szoláriumba. Más baj is lehetett az anyuka agyával, ugyanis nem figyelt az időre sem, így szegény gyerek súlyos égési sérüléseket szerzett az akció miatt. Ráadásul a kislány hófehér bőrű és lángvörös hajú volt, és mint köztudott – és úgy látszik, ez a kedves édesanyán kívül mindenkinek a tudatába égett – ez a típus a legveszélyeztetettebb leégés szempontjából. Patriciát letartóztatták, ugyanis védekezése, miszerint gyermeke csak sokáig maradt a napon, nem állta meg a bíróságon a helyét.
Több se kellett egy játékgyártó cégnek, rárepültek a sztorira, és elkezdték gyártani a durván lesült, szétszolizott babáikat. Morbid az ötlet, nyilvánvalóan üzleti sikerként nem lehetett elkönyvelni a végeredményt (a pillanatnyilag meglódult eladásokon kívül), de tény, hogy a cég nevét az egész világ megismerte. (Direkt nem írom ide, tőlem ne kapjon egy ilyen beteg vállalkozás reklámot.) Mikor megkérdezték tőlük, miért jöttek ki ezzel a nyilvánvalóan undorító dologgal, a vezetőség válasza annyi volt, hogy szerettek volna valami nagyot robbanó dologgal előállni. Nem kérdés, hogy sokat áldoztak a pillanatnyi sikerért, az már érdekesebb, hogy vajon hosszú távon megérte-e. Mert szerintem a jobb ízlésű vásárlók inkább hátat fordítanak az ilyesféle szenzációkkal operáló cégeknek.
Máshogy közelítette meg a tavaly nagy sajtót kapott Tasmániában élő anyuka, Sonia Singh, akit egyszerűen csak babanormalizálónak neveztek el. A gyerekkora óta babázó anyuka felnőttként sem tudott lemondani szép játékszereiről, igaz eleinte csak titokban hódolt szenvedélyének, nehogy cikinek tartsák. Egy idő után azonban megunta a babák erős – ahogy állítólag ő fogalmazott: ribancos – sminkjét, felnőttes ruháit, feltűnő hajviseletét, és elkezdte megváltoztatni őket. Lemosta, leoldotta arcukról az erős make upot, kifésülte a tupírozott loboncokat, és kislányos ruhákat kötött és varrt nekik, hogy természetesebben nézzenek ki.
Édesek lettek a megújult játékok, a Pretty womanből aranyos szeplős szomszédlány, a szőke bombázóból foghíjas kis rosszcsont született. Sonia rendre azt nyilatkozta, hogy bár nem tartja magát játékkészítőnek, nem orrolna meg, ha egy nagy cég alkalmazná őt, mint a babák új varázslóját. Utánakerestem kicsit, de ahogy látom, a nagy váltás azóta sem történt meg, és nem véletlenül. A nagy cégek nem fognak azért alkalmazni valakit, hogy a dögös babáikat lecsupaszítsa. Ha egy játékcég úgy érzi, változtatni kell, mert az eladások már nem arra utalnak, hogy jó irányba haladnak, akkor nem a meglévőt kozmetikázgatják, hanem fordulnak egy nagyot. Mint most a Mattel, a Barbie megálmodója.
A Mattel ennél finomabban próbálkozik persze, és nem a mostani Barbie-realizáló projektjük az első. Valószínűleg nem csak az tett be a népszerűségüknek, hogy egyre több szülő hirdeti a „vissza a természethez” elvet, és emiatt nem feltétlenül akar darázsderekú, földöntúli méretekkel rendelkező játékszert picinye kezébe adni. (Az Amerikai Active Life Movement nevű szervezetnek is volt nemrég egy akciója, amelyben a Playmobil figurái és a Superman is meghízott…)
Legyünk kicsit reálisak mi is, nem csak az új babáink:
Egy-két extrém kivételtől eltekintve (mint amilyen az orosz lány esete, aki addig-addig feküdt kés alá, szedetett ki bordát és szabatta át az arcát, míg élő Barbie-vá nem vált…) szerintem Barbie-val és klónjaival játszani egyáltalán nem veszélyes üzem. Talán a cégnek nem tett jót, amikor bő éve kiszivárgott, hogy kémbarbie előállításán ügyködnek, ami már beszélgetni is tud a gyerekekkel, van benne wifi is, és ezzel, illetve a beépített szoftver segítségével közben a gyártónak rengeteg információt is tud átadni a környezetből, ahová került. És mivel e babák ára igen borsos, többen valószínűsítették, hogy a módosabb réteg szobáiba lehet így majd bepillantani…
Mindeközben pedig a közösségi oldalak telis-tele voltak Barbie-karikatúrákkal, ahol a szépséget láthattuk deheroizált állapotban: tokával, úszógumival, kivillanó zsírpárnákkal. Gondolom benne lehetett az új szériájuk születésének ötletébe, hogy elvegyék a dolog méregfogát. És így valahogy születhetett meg az idea, hogy innentől élethű teremtményeket (is) gyártsanak. De egy percig ne higgyük, ezen ötletek mögött bármiféle társadalmi üzenet, hivatástudat, misszió áll. A jófejség is merő üzlet. Mert mit látnak így a mamák? Hogy bizonyos cégek milyen rendesek, hogy figyelnek, milyen érzékenyek. És ezt a pénztárcájuk kinyitásával hálálják meg. A gyerekek pedig? Továbbra is a szépet, érdekeset, hősieset, cukit fogják szeretni. Mert gyerekként még merünk álmodni. És legalább a meséink legyenek szépek, világraszólóak. Utána majd úgyis az jön, amivel a nevezett cégek machinálnak: ül a tokás, zsíros anyuka a valósághű szobájában…
Nem csak kerekes székes legofigurával, háziasszonybabával próbálkoztak eddig, hanem családi vállalkozás keretében elkezdték gyártani a Down-kóros babát is. Connie Feda, egy Down-szindrómás gyerek édesanyja volt az ötletadó. A babák meg is kapták a betegségre jellemző arckifejezést: széles orrot, ferdébb vágású szemet például. Sajnos azt kell mondjam, nem öröm ránézni ezekre a játékokra. Mert míg egy hús-vér Down-szindrómás gyerek teli van élettel, szépen felcsillanó tekintetük, néha földöntúli mosolyuk mindenkit elvarázsol, és a legtöbben megértik, miért lehet ennyire szeretni őket, a babán ennek csak a puszta váza maradt, ami üres héj, tartalom nélkül. Miért akarnánk, hogy a beteg gyerekünk ne szépet lásson? Miért akarnánk őket mindenáron a saját betegségükhöz szögezni? Az anya elgondolása szerint a Down-szindrómás gyerekek így majd nem érzik annyira egyedül magukat. Nos, szerintem akkor nem érzik egyedül magukat, ha törődnek velük, és akkor a játékuk lehet akár szamárfejű is. Az úgymond egészséges gyerek kezébe mért adnánk ezt a verziót? Érzékenyebb nem lesz tőle, maximum a való életben sem tudja majd felfedezni a szépséget a fejében rögzült jellemző vonások képe miatt… Ez a túlzott óvatoskodás maximum oda vezet, hogy a mindent agyonaggódó szülők gyerekei is mindent agyonaggódó felnőtté válnak.
Jófejnek tűnnek, ráadásul még be is dőltek nekik.
