Hosszú volt a december. Havas, hideg és fagyos. A tanyán minden tél barátságtalan, sötét és reményvesztett tud lenni, de sosem a kietlen komorság a legrosszabb, hanem a csend. A mindenre ráboruló, süket csend. Attól érzi az ember igazán, hogy maga van a világban, mint az ujjam. Ment is a tévé, ha kellett, ha nem. A sparheltben ropogott a tűz, a viaszos vászon asztalterítőn pihent az új Kincses Kalendárium. A papa majd beleírja a fontos eseményeket. Mikor vetette el a borsót és mikor hozták haza a süldőket. Most még üres és tintaszagú.
A papa a hosszú téli estéken nézte a felvillanó színes képsort, ha kinn volt a kiskonyha előtt, felkapta a fejét az ismerős dallamra. És hallgatott. A reklám rövid volt. Egyetlen szót mondtak ki, egy külföldi cég nevét, aztán egy rövid dallam és vége. Hol a reklámblokk végén, hol az elején, hol a film elején. Csak egy név. Csak egy dallam. Abban az évben ők szponzorálták a karácsonyi műsort, cserébe orrba-szájba. Reggel, délben és este. Csak egy név, csak egy dallam, pont elég ahhoz, hogy először kíváncsiak legyünk, aztán szépen lassan az idegeinkre menjen, de megjegyezzük egy életre.
Aztán eljött a karácsony és első napján a papa nem bírta tovább. A szent ünnepen, a kiadós ebéd utáni pihenésben kitört belőle a régóta feszítő kérdés, a hosszú hetek óta megválaszolatlan, a napokat megfejthetetlenné varázsoló. Nem is kérdés volt ez, inkább a világban irányt vesztett ember fáradt és végeláthatatlan bolyongása. Az ismeretlennel való találkozás félelme és bizonytalansága:
A kérdés tegnap óta ugyanaz.
De akkor már azt is, mi az az applikáció és egyáltalán, mi az az internetek és kik tudják azt lekapcsolni, betiltani, eltiporni. Mert ha tűrik és nem tiltják, akkor betiltani is be lehet, nekem ne mondja senki!
Nézem ezt a tüntetést és még szánalmat sem érzek, pedig én nem tartozom azok közé, akik utálják a taxisokat. Sosem hívtam őket guruló koldusnak, sosem gondoltam azt, hogy az megy taxisnak, aki rohadt dolgozni, azt sem, hogy érdekes túlélői egy olyan igazságtalan világnak, aminek ők már akkor haszonélvezői voltak, leginkább sundám-bundám.
Találkoztam szemét taxisokkal. Olyanokkal is, akik lehúztak, mikor kétségbeesetten, a sírás határán próbáltam Pesten eljutni az adott címre és azt sem tudtam, hol vagyok, mert fél órás késésben voltam állásinterjúról és még én voltam hálás, mikor azt ajánlotta, háromezerötér’ ott leszünk egy szemvillanás alatt. Azóta már tudom, három kört ment velem a háztömb körül, mivel a szomszéd utcában voltunk. Mikor a Nyugatinál eleinte megkérdezték, hova sietek és megmondtam, felajánlották, hogy odavisznek öt-, hét-, vagy tízezerért a Kolosy térre, nevettem és mondtam, annyiért én is elviszek bárkit, magamban pedig azt gondoltam, hogy anyádat! Szaladt fel a szemöldököm, mikor kaján vigyorral közölték, ne aggódjak, őket nem nézi a rendőr, egyébként sem kötelező taxiban a gyerekülés, szóval dobjam csak be a Manókát hátra és mondjam a címet, hova megyünk.
Nézem a vihart a biliben és nem értem. Egy szakma képviselőit látom, akik szabad szemmel is jól láthatóan nem tudnak mit kezdeni sem a demokrácia nevű rendszerrel – pedig eltelt 25 év -, sem a 21. századdal.
Ja, hát kérem, elhiszem, hogy kényelmes lenne. Állambácsi tegye ki a piacról a netes csínytevőket, akik elhappolják a zsíros fuvarokat és ha lehet, rögtön garantálja is 999 évre, hogy ide többet nem is jöhetnek, a taxisok szentek, sérthetetlenek és ha már, akkor ezt beveszik az alkotmányba is, végül is, miért ne?
Az, hogy nagy levegőt veszünk, megrázzuk magunkat, összehúzzuk a nadrágszíjat, megvizsgáljuk a rendszerünket, annak működését, azt, hogyan lehet versenyképessé tenni, frissíteni rajta, hogyan lehet a lomha tehénből pej paripát varázsolni, áh, az szóba se jön, eszébe sem jut senkinek.
És kicsit ijesztőek is, tudják, miért? Mert még mindig az előző rendszerbeli „nekem ez jár” gondolat mentén vonultak ki várost bénítani és követelőzni. Mert egy felsőbb hatalomtól várják a hétköznapi problémák megoldását, ahelyett, hogy tennének a saját érdekükben, a saját szakmájukért, a saját megélhetésükért. Mert elhárítják maguktól a felelősséget és bűnbakot képeznek és szolidaritást meg együttérzést követelnek, holott saját maguknak köszönhetik, hogy ott vannak, ahol. Persze a legkönnyebb másra mutogatni. Ijesztőek, mert azt gondolják, hogy adóznak meg fizetik a tébét, akkor maguknak jár az állami védelem, jár az érintetlen piac, járnak a zsíros fuvarok, jár a reptéri transzfer. Hát nem! Ezt, ami van, úgy hívják, kapitalizmus, tetszettek már hallani róla? Ijesztő ez az attitűd, és ijesztő számomra az is, hogy sokak jogosnak vélik ezt a tüntetést, mert ez azt is jelenti, nemcsak a taxisok az egyetlen szakma, társadalmi csoport, akik nem nőttek fel a demokráciához, a kapitalizmushoz, sokan vannak még, akik úgy gondolják, nekik ennyi minimum jár. És ijesztő arra gondolni, hányan lehetnek azok, akik most is a múlt rendszerhez viszonyítanak.
Mindent. Fizetést, nyugdíjt, szocpolt, támogatást, járadékot, szakmai vagy egyéb védelmet, állami és hivatali segítséget, segélyeket, kivételeket, alanyi jogokat. Főleg azokat, ha lehet, kötelezettségek nélkül. És ha sokan vannak azok, akik szerint nekik JÁR, akkor bajban vagyunk, mert kapni könnyű, kapni mindenki szeret, a kapáshoz tenni semmit nem kell. A változáshoz viszont csakis tenni kell. Sokat. Aztán még többet. Pénzt, időt, energiát, szellemi tőkét. A többi utána jön, az se fog tetszeni, mert úgy kezdődik, lemondás. De azt most hagyjuk is, kezdjük azzal, hogy a taxisok fogják magukat, beülnek az autóikba, hazamennek, kialusszák magukat, aztán holnap reggel közösen elkezdenek tenni és nem az én kontómra követelni meg lázadozni valami ellen, amit nem értenek, nem látnak át, és nem is akarják. Na, uzsgyi, tényleg sok volt már a hülyeségből!
