Szeretik-e a zsidók a székelyföldi szilvapálinkát?

A zsidókról sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy agyafúrt kereskedők, hogy imádják a pénzt és fogukhoz verik a garast, tudjuk, hogy rendkívül ügyesek, ha Oscar-díjhoz akarnak jutni, de ezidáig – tudomásom szerint -, senki sem foglalkozott azzal, vajon a zsidók szeretik-e a székelyföldi szilvapálinkát. Ennek vizsgálatára tettem kísérletet az elmúlt napokban, miután a székelyföldi Ivó községből egy kedves székely ismerősöm eljuttatott egy üveg szilvapálinkát Budapestre, ahonnan egy másik ismerősöm a délkelet-magyarországi Thaiföldre szállította a pálinkát egy repülőgép segítségével, hogy ott a kísérletet elvégezhessem, és végre választ kapjunk a kérdésre: féltenünk kell-e a zsidóktól a székelyföldi szilvapálinkát. Az első zsidó, akit megkínáltam, egy középkorú családapa, azt mondta, hogy ez valami elképesztő, nagyon erős, de nagyon finom, és csodálatos érzés, ahogy a pálinka szétárad a testében. Aha!, csak lassan a testtel, gondoltam, és szorosan magamhoz öleltem a pálinkás üveget, nehogy a zsidó ellopja. A második zsidó, aki ivott a pálinkából már nem volt ilyen lelkes, de azért ízlett neki, az édesanyja viszont, aki szintén belenyalt, úgy fogalmazott, hogy ez borzasztó, míg végül, az utolsó zsidó, aki megkóstolta a pálinkát így kiáltott fel: a rohadt életbe, én ilyen finomat még életemben nem ittam, mi a szar ez? A kérdésre tehát, hogy a zsidók szeretik-e a székelyföldi szilvapálinkát, azt tudom mondani, hogy passz, nem tudom, egyelőre bizonytalan vagyok, de szerintem jobb félni, mint megijedni, tartsuk csak nyitva a szemünket, legyünk résen, barátaim.