Utóbbi egy hajdani közvélemény-kutatási eredmény volt, melyet nem a készítők hamisítottak – bár ki tudja -, hanem maguk a megkérdezettek hazudták, félelemből. Előbbi Kövér László valamelyik megszólalásából egy idézet.
No már most, miként is volna meghatározható a politikai barátság? Nem más az, mint egy közösségé vált személyek, csoportok, nemzetek érzülete egymás iránt. Közösség pedig akkor keletkezik, amikor vannak közös hiedelmek, közös cselekvések, közös célok. A közösségekben egymás iránt nagyon kicsi az agresszió – kifelé persze lehet, sőt. A közösségben a felek bizalma rendkívül magas, tudják, hogy számíthatnak egymásra, hogy nyugodtan hátat fordíthatnak, s ha lesz is konfliktus, azt a helyén kezelve könnyen megoldják majd, mert átérzik egymás szempontjait, mert nem legyőzni, hanem megérteni akarják egymást. Léteznek ilyen közösségek, léteznek tehát politikai barátságok is.
Egy idős embertől hallottam, hogy emlékszik ő még a második világháború előtti időszakra, akkor is így kezdődött – mondta -, az országok közti barátságok hirtelen megszűntek, és nagyon éles hang hallatszott mindenhonnan. A válság valódi súlyát jelzi ma is a diplomatikus kommunikáció feladása, és a „de nekünk van igazunk” erkölcsi alapokra helyezkedés.
Visszatérve a politikai barátságra, van olyan. A korai feudalizmust a hűbéri láncolat tartotta össze. A felek ígéretet tettek, hogy külső támadás esetén egymás segítségére sietnek. Ahol ez a legjobban ment, abból lett Svájc. Lehet, hogy a demokráciák igazi titka épp a politikai barátság kifejlődése?
Legjobban még az angolok körében állunk, mert oda nem a politika viszi a hírünk, hanem maguk a magyar gazdasági migránsok. (Tudom, az EU-n belül a politika nem beszél migrációról, de a szociológia annak tekint minden komolyabb lakossági helyváltoztatást.) Az angolok a magyarokra tekintenek úgy, mint gazdasági menekültekre. Így tekintenek természetesen a többi térségünkből beáramló népre, lengyelekre, románokra is. Egy kint élő barátom szerint az az angol, aki differenciál, még mindig a magyarokra gondol a legkevésbé negatívan. Ez is valami, noha azt aligha mondhatnánk akkor, hogy az angolok a magyarok barátai.
Vannak történelmi okokból hurcolt nehézségeink is. Ilyen a franciák barátságának megszerzése. Nagy erőket utoljára a klebersbergi külpolitika fektetett ebbe, de a dolognak ez a része eleve elvetélt, mert közben revizionista politikát folytattunk, és a franciák egyfelől nem szívesen ismerték volna be, hogy tévedtek, másfelől pedig amúgy is a románok pártján álltak. Trianon másik közvetlen következménye, hogy a szomszédaink barátságát megszerezni ettől kezdve roppant nehéz. Szomszédaink aggodalma annál nagyobb, minél egységesebb magyar tömb él közöttük, illetve ők maguk minél kisebbek. Ilyenek a szlovákok.
Leginkább akkor sikerülne, ha létezne egy közös európai hiedelem, mely szerint a kisebbségek önrendelkezési joga megkérdőjelezhetetlen. De nincs ilyen hiedelem, és voltaképp Magyarország se lendítette ebbe az irányba a dolgokat, mert régiók erősödése helyett a nemzetállami erősödést támogattuk, sőt, a demokrácia többségi elvű értelmezése lett zászlónkra tűzve. (Ld. „a kétharmad ad felhatalmazást mindenre” gyakorlatot.)
Volnának történetileg kedvező feltételek is a politikai barátságra, de ezeket meg épp mostanában számoltunk fel. Az egyik ilyen a lengyel-magyar barátság. Nem is olyan régen még lengyelek jöttek át tüntetni a Békemenetet segítendő, ami még ha EU-ellenes húrokat is pengetett, és amivel kapcsolatban a lengyelek is megosztottak, mégiscsak a magyarok iránt érzett barátság motivált.
Ám a magyar politika az ukrán válság kirobbanásakor nem utasította el úgy az orosz agressziót, ahogy azt a lengyelek elvárták volna tőlünk. Erre rakódott még a Putyinnal való tárgyalás és az atomenergia támogatása. Nem kockáztat sokat az, aki azt jósolja, hogy most már egy EU-ellenes Békemenetre nem jönnének lengyel buszok. De emiatt nem kapjuk meg azt a támogatást sem a menekültkezelésünkhöz, amit egyébként megkaphattunk tőlük.
Az orosz-magyar barátságról, meg az olyan távoli kapcsolatokról, mint Azerbajdzsán, ugye nem kell írni semmit? Kína már érdekesebb, és arról személyes emlékeket is őrzök. A kínai utca embere egész egyszerűen tud Magyarországról, és lássuk be, már ez is fantasztikus.
Történeti stabilitásnak örvendene a finn-magyar barátság, de sajnos azzal, hogy Norvégiával megromlott a viszonyunk, alighanem a finnek is kicsit távolabb húzódnak tőlünk. A finnek mégiscsak a skandináv országok szellemi, társadalmi és értékközösségéhez tartoznak, ennek pedig lényegi eleme, hogy a társadalom akkor nem szakad szét, ha a civilek erős és aktív szerepet játszanak az állami működés segítésében, és a hatalom kontrolljában. Számukra a Békemenet egy politikai manipulációs show, míg a valódi civilekkel szembeni fellépés a demokrácia elleni támadás. Norvégia és Magyarország közt korábban sem volt élénk a barátság, az ellenségeskedéssel viszont elveszíthettük – remélhetőleg nem tartósan – a finneket is.
S jól ismert, hogy hasonló konfliktusokból bontakozott ki Amerika és Magyarország közti megromló viszony. Az amerikaiak zászlójukra tűzték, hogy a világon mindenütt nagyobb figyelemmel fogják kísérni a civilek védelmét. Nem sokkal később már a NAV elnökét támadták, és berobbant a kitiltási botrány. Magyarország és Amerika közt a viszony elhidegült, politikai nyilatkozatok és üzengetések kezdődtek arról, a másik mit engedhetne meg magának és mit nem.
Ami igazán ártott a közösségi szellem megtartásának, az a migráció. Bajban ismerszenek meg a barátok, de itt a jóslat, hogy csak érdekek léteznek, barátságok nem, beteljesedett.
Szerencsére, ha lassan is, de kezdi felismerni a magyar politikai vezetés, hogy ha teszünk egy barátságtalan lépést az egyik oldalon, kell tennünk egy barátságosat a másikon is. Már ha a közös európai szerepvállalást és Dublin eltörlésének javaslatát az empatikusság motiválja.
Az osztrák nyilatkozat arról, hogy elképesztőnek tartottak egy vagonnak a máshová irányítását, mint amit a menekültek hittek, kétségkívül eltúlzottak voltak, hiszen nem megsemmisítő táborokba ment a vonat. Nem arról beszélek, hogy a magyarok a kizárólagos okai a baráti kapcsolatok elvesztésének. Bizonyára van, aki csak azért rúgott belénk, mert látta, hogy más is belénk rúg, tehát ezt így szokás, ez most a divat. Roppant nehéz helyzetben volt a külügy, de hogy aztán a reakcióink, mint pl. a horvátok kioktatása (ne is álmodjanak arról, hogy európainak fogják őket nézni, össze-vissza hazudoznak stb.), vagy a román ügyvivő berendelése, amiért a román miniszterelnök „újfent bárdolatlan stílusban nyilatkozott”, meglehetősen túlfűtöttnek tűntek. Engem legalábbis megijesztettek, pedig akkor még nem is hallottam öreg barátom helyzetértékelését.
Ha csak a németeket nézzük. Bár a velük való viszonyunk is szinte napról-napra változik – minél több a menekült, annál jobban hallatszik majd az aggódó német nép hangja -, azért nehezen fogják elfelejteni, hogy hangos nyilatkozatokban minden felelősséget Merkelre hárítottunk, noha nem a németek okozták az arab térségben a háborút, és nem a németek tehetnek arról, hogy az információs társadalomban a gazdasági különbségeket könnyebben ki lehet egyenlíteni vándorlással, mint korábban bármikor.
Ha legalább volna egy közös keresztényi hiedelem, mely lehetne akár az is, hogy minden iszlám mecsetet be kéne zárni, mert az egy rivális vallás, vagy akár az ellenkezője, mely szerint a bajbajutottakon akkor is segíteni kell, ha más a vallása (beleértve életük minden téren való újjászervezését, azt is, hogy létrehozhatják imaközpontjaikat), akkor volna jövője Európának. Ha viszont barátságtalanul egymással acsarkodunk, akkor…
A vonatra rakott horvát rendőri kíséret is elképesztő, ez igaz. Mexikói menekülteket sem kísérhetnének át mexikói fegyveresek Amerika területére. Ám, ha valóban barátai lennénk a horvátoknak, akkor helyén tudnánk kezelni a kérdést. A MOL és az INA közti konfliktust is másképp oldottuk volna meg, ha barátok volnánk, és az is egyértelmű, hogy a horvát rendőrség nem a magyar állampolgárokra jelentettek veszélyt, amikor átkísérték a menekülteket a vonaton. Később még az is kiderült, hogy nem is fegyverezték le őket, noha egész biztosan állította a magyar fél, hogy hazudoznak a rendőrségi közös megállapodásról. Politikai barátok nem jutnak el ilyen tévedésekig, különösképp akkor nem, ha a megfelelő szervek együttműködnek.
Voltaképp a diplomáciai stílusnak, az udvariaskodásnak és hízelgésnek, és a finom utalásoknak az is a funkciója, hogy maga a kommunikáció ne okozzon ott konfliktust, ahol egyik fél sem akarja. Egy ilyen „kultúrában” nem lehet más hangot megütni, mint amilyet az ide szocializáltak, illetve lehet, csak teljesen felesleges és önsorsrontó.
Várhatóan a kormány átalakul megint. Csak reménykedhetünk abban, hogy a külügy olyan új vezetést kap, amelyik professzionális, és hogy idős barátunknak nem kell többet a második világháború előtti nyilatkozatháborúkra asszociálnia.
Zsolt Péter
Méltányosság Politikaelemző Központ
