Párnapos kisbabát tart egy afgán nő. A baba nem mozdul, talán mélyen alszik. Valaki mögöttem azt mondja, hogy kihűlt. Azt is mondják, hogy már nincs mit tenni. Egy önkéntes győzködi az anyját, hogy hospital, hospital, indulni kell. Két kicsi gyerek sír a nő mellett. Alig párévesek. Gyakorlott önkéntesek játékokat adnak a kezükbe, viccelődni próbálnak velük. Az egyikük, a másfél éves forma kisfiú kopott rózsaszín pulóvert visel, rövidnadrágot és nincs rajta cipő. Az apja vigasztalja, próbálja leválasztani a kettő nagyobbat az anyáról. Valaki mentőt hív, már úton vannak, jár körbe az üzenet.
Hideg van már, én sálat és kabátot viselek. Vacognak a fogaim. A könnyeimmel küszködök. Patetikus, tudom. Murat a kezembe nyom pár pokrócot, oszd szét, mondja, és elmegy. Egy nő kétségbeesetten keresi 14 éves fiát már napok óta. Szeged környékén veszítették el egymást. Murat próbál tolmácsot szerezni.
A két kicsi síró gyereket az apjuk veszi fel, próbálja őket csitítani. Reménytelen. Odalépek és átnyújtom a két pokrócot. Megköszöni. Aztán hátat fordítok, egy sarokba húzódom és keresem a zsebkendőm. Kiszúr egy fiatal fiú, nevet rajtam, megveregeti a vállam, hogy rendben van ez, all right, it is ok, én is sokszor sírok, mondja.
Aztán visszajön Murat és meghív egy kávéra. Negyven körüli török kereskedő, aki húsz éve Budapesten él. Egy textil boltot vezet a Király utcában. Pár hónappal ezelőtt jött először ki a tranzitba, azóta szinte minden nap itt van. Pokrócot, matracot, sátrat, élelmiszert hoz és szól a barátainak is, a Facebookon buzdítja őket, hogy segíteni kell. Budapesten élő törökök nagy adományozók, a város kebab, gyros gyorséttermek mind szállítanak élelmiszert, és amire szükség van.
– Ezek életem legszebb hónapjai. Érzem, hogy nem élek hiába. Bölcsebb lettem, saját magam pszichológusa. Máshogy kezelem a problémáimat is – mondja Murat. Az önkéntesekből álló csapat nagyszerű, nagyszívű emberekkel van tele. Pedig köztük is akad, akiknek sok más gondja is van. Van köztük rákos és olyan is, és olyan is, akinek gyermeke komoly betegséggel küzd, mégis jön segíteni.
Murat Isztambulban egy bazárban dolgozott és rengeteg magyar turista megfordult a boltjában, a kapcsolatai miatt került ide. Szereti a várost, de évente háromszor hazamegy.
– Egyszer édességet osztottam a gyerekeknek. Amikor elfogyott, odalépett hozzám egy kisfiú és azt mondta, hogy ha nagy lesz, ő is olyan akar lenni, mint én, segíteni akar a szegényeknek. Aztán beszálltam az autómba és sírtam. Visszamentem hozzá és sokat beszélgettünk. Jól beszélt törökül, mert évekig egy törökországi táborban élt szüleivel. Megmutatta a tanító nénije fotóját, akit bejelöltem a Facebookon és elmondtam neki, hogy ez a kisfiú most Budapesten van. Egyszer megkérdezték tőle, hogy mikor mosakodott utoljára. Azt válaszolta, hogy több hónapja, nem emlékszik pontosan, kb. 9. Erre eleredtek a könnyeim. Ő azt hitte azért sírok, mert nemsokára Németországba megy, én meg annyira sajnáltam. Látod most is sírok, azt fogják hinni itt a teraszon az emberek, hogy válunk – mondja nevetve. Kemény dolgok történnek itt napról napra, múltkor hajnalig kórházban voltunk, mert egy nő elvetélt. Volt olyan is, hogy Szegedről Budapestre jött egy testvérpár, kiszáradtak, az egyikükön nem tudtak már segíteni. Próbálom tenni a maximumot, támogatókat szerezni, adományt gyűjteni, mert ide minden segítség elkel. Sok olyan embert láttam, akinek a gyaloglástól lekopott a bőr a talpán. De tudod, mit mondok? Nem féltem őket. Aki idáig eljutottak, azok szívós, erős emberek. Sokra fogják vinni. Értékelni fogják az alapvető dolgokat. Ezekből a gyerekekből lesz valami. Még hallani fogunk róluk!
