Van abban valami egészen tragikus, amikor a Magyar Köztársaság parlamentjének házelnöke egyetlen mondattal torzszülöttnek nevez engem, és még vagy ötmillió embert. Ennél már csak az tragikusabb, amikor Magyarország miniszterelnöke kijelenti, hogy azok, akik nem értenek egyet a kormányának az intézkedésével, ne adj isten szembe is szállnak velük, azok egyszerűen azért teszik ezt, mert nem magyarok.
Az elmúlt héten kétszer is kétségbe vonták a nemzeti identitását 5 millió embernek hazánkban propaganda célokkal. A jelenlegi kampány, a menekültek célpontba állítása közben ez azonban nem nagyon tűnt fel senkinek, egyedül én tűnődtem rajta, hogy mit jelenthetnek ezek az állítások.
Mármint, hogy Orbán Viktor és Kövér László szerint én nem vagyok magyar, illetve a velük ellentétes politikai meggyőződésem genetikai hibából fakad. A tűnődésem elején nagyon szomorú voltam, mert tartottam tőle, hogy mi van akkor, ha kiderül, hogy tényleg igazuk van.
Fotó: Facebook/Orbán Viktor
Mi van akkor, ha én, Jászberényi Sándor, a keresztségben György, nem vagyok magyar? Akkor mi vagyok? Számba vettem mindent, és arra jutottam, hogy nincs nálam magyarabb ember a világon, mondhatnak a nagyurak bármit.
Magyarnak lenni nem minőség, hanem konstans állapot.
Még, ha szeretném is, nem tudok nem magyar lenni.
Magyar vagyok, úgy, hogy tíz éve nem élek otthon. Nem azért, mert külföldön magyarként határoznak meg, hanem azért, mert egy bizonyos módon reagálok a világra, mely túlmutat a szülői mintán.
Érzelmes vagyok, mint a magyarok általában és nem igazán tudok örülni semminek, mert mindig tragédiák árnyékolják be az örömömet, ha nem a saját életemből fakadóak, akkor az előttem lévő generációékból. Sosem tudok teljesen felszabadult lenni emiatt, mindig van bennem valami szorongás. Ez már önmagában majdnem minden más nemzet tagjától megkülönböztet.
Ha a Kárpát-medencére gondolok, azzal a szomorúsággal teszem, mint Kölcsey vagy Vörösmarty. Már ők is könyörögve kérték az úristent, hogy védje meg ezt az önpusztító csürhét. A helyzet azóta sem javult, sőt!
Nem ez tesz azonban megkérdőjelezhetetlenül abszolút magyarrá, hanem a nyelvem.
Ha valamit igazán érteni szeretnék, akkor azt magyarul kell hallanom, mert ezen a nyelven értem meg igazán. Hiába vagyok perfekt angol, vannak dolgok, amiket csak magyarul tudok megérteni, mert a gondolkodásom a magyar nyelvre van huzagolva, hiába tanultam meg egy másikat közben.
Ugyanez igaz arra, ahogyan pontosan ki tudom fejezni magam. Ezt is csak a magyar nyelvvel tudom megtenni, hiába is próbálkoznék mással. Erre mondok egy példát.
Fotó: Thinkstock
Egyszer Kairóban együtt ültem egy szudáni kurvával egy bár tetőteraszán. Hajnal volt már és sokat ittunk. Zárt a hely.
Nem tudom miért, vagy hogyan, de egyszerűen kibukott a számon az a szó, hogy: „szeretlek.”
Nem a kurvának címeztem, valaki másnak, de több mint két hónapja nem beszéltem magyarul. Egyszerűen kihullott a számból.
„Szeretlek.”
Én is hallottam, milyen esetlenül csörömpöl ez a kicsi szavunk az üres sörös- és borosüvegek között, hogy milyen csúnyácskán hangzik ezzel a rengeteg mássalhangzóval. A kurva is felkapta rá a fejét.
„Ez mit jelent?” – kérdezte már angolul.
Itt állt meg a tudományom. Képtelen voltam a bevett séma szerint ájlávjúra fordítani, mert tiltakoztak az alkohollal jócskán meglocsolt sejtjeim. Rágyújtottam aztán azt mondtam a kurvának:
„Ez azt jelenti, a nyelven, ami az enyém, hogy nem adlak el.”
Nagyon tetszett ez a lánynak, többször meg kellett ismételnem, hogy meg tudja jegyezni.
Hát így vagyok én a magyar nyelvvel, amit senki sem beszél egy megszámolható lakosságon kívül. Ez az én magyarságom.
Nem tudok másmilyen lenni.
Orbán és Kövér gondolom minőségnek tartják a saját magyarságukat. Ezért nagyon sajnálom őket. A minőség egy változó, ingó dolog. Erre alapozzák ezeket az irgalmatlanul ostoba kijelentéseiket, rekesztenek ki magyar anyanyelvű emberek millióit, mert politikailag más állásponton vannak.
Ez egy darabig tud bántó lenni csak, utána már nevetséges. Puffoghatnak, ahogyan akarnak, elvehetik az ember munkáját, elvehetik a lakását, még az állampolgárságát is (volt már ilyenre példa a történelemben), de egyvalamit nem vehetnek el: a nyelvét, mellyel értelmezi a világot.
Ezt ugyanis nem ők adják, az van.
Az enyém.
És amíg van egy ember a bolygón, akik tökéletesen csak ezen a nyelven tudja leírni az általa látható világot, akkor az egy magyar ember.
Ha utálja Orbánt és a politikáját, ha nem.
Később írtam egy verset ebből a sztoriból és közöltem is a Kalligram folyóiratban. A link csak a tartalomjegyzékhez vezet, úgyhogy ideírom.
Üzenet
Válaszolni kellene valamit
gondoltam ha már írt
mégis a fiam anyja
az ember azért ezt nem felejti el
éjjel volt már egy bárban
a belvárosban daiquirit ittam
jött az üzenet fent volt a hold
persze pénzt kért
küldött egy képet a gyerekről
gondolom pedagógiai célzattal
összehúztam magamon a zakót
megjött a kedvem az iváshoz
whiskyt rendeltem vörösbort
hogy a végére ne legyek rosszul
hogy tudjak válaszolni valami értelmeset
mégis a fiam anyja
végiggondoltam az összes opciót
hogy mit lehetne mondani
de nem sikerült megírni az üzenetet
mert egy kurva ült az asztalomhoz
hajnalra mocskosul bebasztunk
azt mondtam neki záráskor hogy szeretlek
az anyanyelvem volt csúnyán koppant
üres sörös és borosüvegek között
szeretlek mondtam
nem mintha számítana
de ez azt jelenti
a nyelven ami az enyém
hogy nem adlak el
tetszettem neki hazavitt magához
üzenetet persze nem írtam
szeretlek mondta reggel nem mintha számítana
leszopott és kimosta a gatyám
