Poszt ITT
Nagy Bandó kórházban (Array)

Nagy Bandó: Rólunk szól, értünk tesz, közös ügyünket képviseli

Nagy Bandó András
Nagy Bandó András

2015. 07. 01. 15:30

A Nagyvizit című egészségügyis demonstráción Nagy Bandó András is beszédet mondott. Beszédét szóról szóra közöljük.

Mindenkit köszöntök!

Azokat, akik voltak már betegek, azokat, akik, talán nem is tudnak róla, de most betegek, és azokat, akik, bár nem szeretnék, de egyszer majd betegek lesznek!

Azokat, akiket ápoltak már, azokat, akiket most ápolnak, és azokat, akik egyszer majd ápoltakká lesznek!

Ha megérik! – teszem hozzá, hogy a realitás talaján maradjak.

Köszöntöm azokat, akik egykor ápoltak és most is ápolnak, azokat, akik lelki és anyagi kényszerből lettek és maradtak a magyar egészségügy robotosai, hogyne mondjam, rabszolgái!

Köszöntöm azokat az orvosokat, akik lehet, csak kalandvágyból és mazochizmusból, de itthon maradtak!

Köszöntöm tehát az egészségügy hajótörötteit, akik Európa elhagyatott, gyógyíthatatlan és elsüllyedés előtt álló szigetén dekkolnak, hogy megmutassák: kitartanak, mert egyre-másra szaporodnak a keményen végzett napi munkában lerokkanó, a megélhetésért küzdő, és abba belebetegedő kisemberek.

Maradt még bennük emberi tartás, hivatástudat, szolidaritás és empátia ahhoz, hogy annak ellenére se adják föl, annak ellenére is elvégezzék egész napjukat leterhelő munkájukat, hogy a nővér- és orvoshiány miatt többet kell vállalniuk, és még abba is belenyugszanak, hogy mindezért méltatlanul kevés fizetést kapnak.

Bárcsak igaz lenne, hogy Magyarország ezen a téren tényleg jobban teljesít!

Egy-két éve tüntetők tömege lepte el a Fővárost, a nagyobb városokat, itt-ott a kisebb településeket is. Reményt keltő mozgolódást tapasztaltam, és én is ismételgettem Ady szavait: „Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: / Véreim, magyar proletárok.”

A fülkeforradalmat követték a szűk, kormány közeli oligarcháknak és talpnyalóknak fönntartott fülkéből kiszorultak morgásai, tiltakozásai.

Emlékeztetek az internetadó elleni lelkesült tömegre! Istenem, mily fölemelő volt, ahogy a megtakarítható párezer forintocska összekovácsolta a civil ellenzéket! Elérték céljukat, visszakozott a kormány… És!?… Attól kezdve minden oké?! Az egyéb, legalább olyan fontos közös ügyekkel mi lesz, kedves lelkesült tömeg!?

Mindent átvertek rajtunk, útdíjat, vasárnapi zárva tartást, és ezen túl is, most is bólogató Jánosként nyalunk be mindent, amit kitalálnak, rögtönöznek, és a nyakunkba zúdítanak.

Széthasogatták a Hungarikumnak számító magyarságot, és röhögnek a képünkbe, amikor látják, hogy kis csoportokra, aprócska tömegekre oszlatva tüntetgetünk, ki azért, mert kerítést húznak a déli határra, ki azért, mert föl akarja hívni a kormány figyelmét az egészségügyben kialakult lehetetlen helyzetre.

Dörzsölhetik a tenyerüket, mert tudják, kis tömeg nem tömeg.

Mindezt addig tehetik meg, amíg a kis tömegecskék rá nem jönnek, hogy csak az egyetlen nagy, minden ügy miatt szavát hallató tömeg képes eredményes lenni. Az a tömeg, mely egyben látja a problémákat, és együttgondolkodva képes megfogalmazni egységesített óhaját, elmondani elképzeléseit, és ha kell, úgy föllépni, hogy félresöpri a diktatórikus eszközöket sem nélkülöző döntéshozókat, hogy aztán újakat, igen, vadi újakat ültessen a helyükbe.

Nem kell a múlt politikusaiba kapaszkodni, a hajdani Fidesz sem emelte soraiba az egykori KISZ vezetőket.

Nem kell székletvizsgára mintát vinni, nem kell betojni! Meg kell értetni minden felelős vezetővel, minden egyes jól fizetett közszolgával, hogy itt és most nem a baloldal, nem a régi liberálbolsik szövetkeznek a jóért.

A betegség és az egészség nem köthető sem oldalhoz (kivéve a baloldali tüdőgyulladást és a bal pitvari fibrillációt), sem elvekhez, sem pártokhoz. Halandóságunk sem. Az ápolók és orvosok ügye sem oldalak és eszmék ügye!

Rólunk van szó, emberek! Elbizakodott „egészségesekről”, és rémült-ijedt, életükért reszkető betegekről és betegjelöltekről!

Persze, mint mindenütt, mindenki egyenlő, de mint tudjuk, „vannak egyenlőbbek”. Mindaddig vannak, amíg gyógyíthatók. De a végbélrák és a hasnyálmirigy rák szarik az egyenlőségre! Az infarktus sem visszakozik, ha meglátja a kettes, hármas, négyes, ötös, vagy akár az egyes számú párttagkönyvet. Az áttétek sem szűnnek meg ijedtükben, ha rájönnek, hogy a megkergült sejtek a száz leggazdagabb magyar egyikének máját, tüdejét és vérét pusztítják. Uram bocsá’, még csak arra sincsenek tekintettel, ha az onkológus orvos és a mellette szorgoskodó nővér életét zárják le végérvényesen, örökre.

Sosem voltam elbizakodott, orfűi házam bejáratához rámpa vezetett föl, mert tudtam, velem is megeshet, hogy balesetet szenvedek, és megeshet, hogy egyszer majd kerekes székkel kell hazagurulnom.

Nagy Bandó kórházban (Array)

És lám, 2002-ben szívritmuszavar miatt ültettek be a szívem fölé egy pacemakert. Nekem, aki tízszer futottam végig a maratoni távot!

Gondolhattam volna? Gondolta a fene!

Emberek! Ti, akiket „a zembereknek” neveznek nagyjaink!

Ti, mind, akik, ha azt kérdik, hogy vagytok, azt felelitek: kösz, jól!

Ha engem kérdeznek, azt válaszolom: úgy tudom, jól vagyok.

De ki lát belém? Ki látja, milyen állapotban vagyok odabent?

Hol van belül olyan baj, amiről nem tudok?

Hol romlottam el, anélkül, hogy tudnék róla?

Erről beszélek, Emberek!

Arról, hogy Sándor Mária nem Sándor Máriáért állt ki, idejét és erejét föláldozva, és nem Sándor Máriáért tette kockára maga és családja egzisztenciáját!

Sándor Márianem csupán arról beszél, és nem azért próbál szót emelni, mert az elvégzett munkájához képest méltatlan fizetést kap.

Kiállása arról szól, ami ennél is fontosabb: hogy az egészségügy napszámosai azért kapnak elfogadhatatlanul kevés fizetést, mert ma még visszaélhet a kormány a helyzettel és a helyzetükkel. Tudják, hogy olyan emberek ők, akik lelkesültek, mint a netadós tömeg, és kevés pénzért is becsülettel látják el betegeiket.

Amit Mária mond, az magáért beszél.

De amiről Mária beszél, azt másokért mondja.

Mária kiállása rólunk is szól, pontosabban legfőképp rólunk, mostani és jövendőbeli betegekről, ápoltakról. Mert ki bajlódik velünk, ki lát el bennünket, ha úgy hozza a sors, hogy hosszú sorállás után kórházba kerülhetünk?

Lesznek-e majd akkor is nővérek, vagy, akár egy rossz kabarétréfában, egymást fogjuk ápolgatni a családtagjaink és rokonaink által összehordott szerekkel?

A most ötéves kislányom hatodik hónapra született meg, császárral, két hónapig növekedett inkubátorban. Volt éjszaka, amikor az akkor inkubátorban mocorgó tizenhét, nagyrészt egykilós csecsemőre két lelkes nővérke jutott. Az aggódó és lelkes szülők számtalan dolgot hordtak be, hogy semmi sem hiányozzon a picinyek életben tartásához.

A fantasztikus nővérkék, az egészségügy ügyeletes tündérei csodákat tettek, és mindezt azért a kevéske fizetésért, ami miatt akkor is, azóta is, itt, ma is morgolódunk.

Amikor először láttam Sándor Máriát, és láttam a tüzet a szemében, azt mondtam, jó ember állt egy jó ügy élére. Annyi, de annyi hazug ember szólalt már meg különféle médiákban hogy fölüdülés és öröm volt látni egy igaz embert.

Egyenes beszéd, tiszta tekintet, pontos mondatok, és mindezt köntörfalazás, burkolt üzengetés és hazudozás nélkül.

Bocsássanak meg érte, 1989-es énemet láttam viszont, amikor a hajléktalanok mellé és élére álltam, hogy segítsem bizonyítani, amit a fejük fölé emelt táblára írtak: MI IS EMBEREK VAGYUNK! Azért fogadtak el, és fogadtak be maguk közé, mert megtapasztalhatták: semmiféle álcázott érdek nincs abban, amit teszek. Hiteles embernek mondtak, és ez elég volt ahhoz, hogy ügyük képviselőjévé fogadjanak.

Ahogy akkor mellém se állt egyetlen író, művész társam, kollegám, leszámítva az aktív szociális munkásokat, úgy Máriát is sokan kikosarazták.

Amióta élek, a kevesek és a kisebbek, az elesettek és a nélkülözők mellé és mellett álltam ki, most sem teszek, most sem tettem ennél többet.

Úgy éreztem, Mária egyedül van, magára maradt, se ismert személyiségek, se hirtelen sikeressé lett celebek nem mutatkoztak mellette. Ugyanakkor hálát adok a följebbvalónak, hogy sikerült maga és az általa képviselt ügy mellé állítania különféle szervezeteket, közösségeket és csoportosulásokat. Nélkülük Mária akár meg is roppanhatott volna. Még így is kockára teszi testi-lelki egészségét.

Ez mind nem elég: akadtak, és máig is akadnak, akik ellene fordultak és fordulnak, mintha a magyar egészségügy két egészségügy lenne. Mintha az okozna örömöt számukra, hogy még ebben az ügyben is sikerült fölszalámizni az ügy elkötelezettjeit.

Ez a magyar betegség! Hozzá kell tennem: gyógyíthatatlan!

És ha továbbra is két- vagy többfelé szakadva folyik a harc a közös képviselet és szószólás, harc és küzdelem helyett, akkor arra hamarosan rámegy az egészségügy, és szent Mihály lovát fölnyergelve jöhetnek a gyászhuszárok.

Máriát Don Quijote magyar megtestesítőjének látom. Ha annyit tettem, hogy nem hagytam magára, és mellé Sancho Panzának szegődtem, már elmondhatom, hogy megérte.

Végszóként pedig, ha már két sort idéztem Ady Endre Csák Máté földjén című verséből, elköszönésül hadd idézzem ide a teljes verset, ha másért nem, szép áthallásai miatt.

Csák Máté földjén

Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.

Ami csak szépség s ami reménység,
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt és nincs annyi nagy éhség.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Hitványabb Nérók még seholse éltek.
Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.

Én, beteg ember, csupáncsak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.

 

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.